Thomas Stearns Eliot

Ami lehetett volna s ami volt Egy célba fut és az mindig jelen van. Léptek visszhangja az emlékezetben A folyosón át, ahol nem haladtunk Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk.

A szerelmek vége Kínok elégje Hol szûnik a reménytelen S a keserült kínú Betelt szerelem A sehova-út A végtelen ide befut Befejeződik minden Ami befejezhetetlen Szótlan beszéd és A nincs-beszéd szava.

És imádkozom hogy feledni tudjam Mindazt amit túlvitatok magamban S túlmagyarázok Mert megfordulni többé nem remélek E szavak feleljenek Azért amit tettem s már ne tegyek Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet.

Mert nem remélem hogy megfordulok Mert nem remélek Mert nem remélek új fordulatot Hogy tehetséget, látókört cseréljek Ilyesmire törekedni nem törekszem.

Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre; Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék, A kifejlet felé gördítve a cselekményt, Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont, Boldog, ha szükség van szolgálatára, Előrelátó, furfangos, de gyáva; Mindig magvas szentenciákra kész ő, Bár ostoba...

Egymást követve Házak épülnek, hullnak, szétesnek, magasodnak, Lehordatnak, pusztulnak, helyreállnak, vagy ahol álltak, Mező van most, vagy gyár, vagy bekötő út. Új házzá régi kő, új tûzzé régi tuskó, Hamuvá régi tûz, és lesz a hamu földdé, Mely máris hús, hüvely és hulladék, Ember és állat csontja, növényi tors, avar. Házak élnek és halnak: ideje van az építésnek, S ideje az életnek, ideje a nemzésnek S ideje a szélnek, hogy kitörje a meglazult üveget S megrázza a faburkolatot, ahol motoz a mezei egér, S megrázza a faliszőnyeget meg a beleszőtt, néma jeligét.

Csak akkor látjuk át A csalást, ha már többé nem árthat.

Ahogy öregszünk, A világ egyre idegenebb, a halottak és az élők szövevénye Egyre bonyolultabb.

A lehetett volna elvont fogalom És csak egy kiokoskodott világban Marad meg mint állandó lehetőség. Ami lehetett volna s ami volt Egy célba fut és az mindig jelen van.

A szeretet maga mozdulatlan, Csak oka és célja a mozdulatnak.

A folyó Hatalmas, barna isten - mogorva, fékezetlen, hajthatatlan, Türelmes bizonyos fokig - eleinte elismert határ volt, A kereskedelem hasznos, de megbízhatatlan hordozója, Aztán már csak nehézség, amivel szembenéznek a hídépítők.

Amit kezdetnek mondunk, az sokszor a vég, És véget vetni annyi, mint kezdetet kijelölni.

Hogy elérj ahhoz, amit nem tudsz, Olyan úton kell járnod, mely a tudatlanság útja. Hogy tied legyen az, ami nem a tiéd, A nincstelenség útján kell járnod. Hogy elérj ahhoz, ami nem vagy, Azt az útat kell járnod, ahol nem találod magadat.

A reménnyel, a kétségbeeséssel A levegő együtt vész el.

Az éretlen költők utánoznak, az érettek lopnak; a rossz költők elrontják, amit elvesznek, a jók pedig jobbat, de legalábbis különbözőt alkotnak belőle. A jó költők egységes egésszé fûzik össze, amit elloptak, így az eredmény egészen más lesz, alapjaiban különböző érzetet kelt, mint a forrás, amelyből meríttetett.

Van három állapot, látszatra gyakorta hasonló, Mégis merőben más, ugyanegy sövényen virágzik: Ragaszkodás az énhez és dolgokhoz és személyekhez, eloldódás Az éntől és dolgoktól és személyektől; s növekedve közöttük, a közöny.

A dolgok minden módja jóra fordul, Ha megtisztul az indíték Könyörgésünk talajában.

Az igazi tett a szabadulás A múlttól is, meg a jövőtől.

A világ így ér véget Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.

De mire jó Leverni a port egy tál rózsasziromról, Azt nem tudom.