Tisza Kata

Miközben alszol, én az esőben állok, és nézem, ahogy a cseppek a hajamról az arcodra hullanak, és te mintha mosolyognál álmodban, de mégis néma vagy.

Amikor sírsz szivárvány színûvé lesz a szemed és a világ összes magánya könnye amely sosem volt a tiéd elborít és nem jön ha várod nem jön az álom nem jön a mámor nem jön a vég.

Nem tudok létezni. Nem tudok aludni, hónapok óta. De ébren lenni se vagyok képes. Nehezemre esik a levegővétel. Nem tudok enni, folyamatos hányinger kínoz. Dolgozni se tudok. Rettenetesen fáj a fejem. A nyakam. Az ízületeim. A gyomrom. Dobog a fülem. Nincs kedvem semmihez, nem érdekel semmi. Nem látok kiutat. Nem akarom folytatni. Nem vagyok hajlandó, se képes több halálra. Rettenetes már a levegőtlensége a tömegmagánynak.

A vég hosszú folyamat, ám a végső vég egyetlen pillanat, ahonnan már nincs visszaszámlálás. Bármeddig tartó vívódás előzi is meg, ez az egyetlen pillanat kegyetlen fájdalmat okozva magába tömöríti az éveket. (...) Meg kell tanulni elengedni azt, ami nem a mienk. Aztán megkeresem a heppiendet.

Egy pillanat alatt dől el minden. De az az egy pillanat kíméletlenül örökkévalóság lesz, ahogy belemarja magát a húsomba, vérembe, elmémbe. Kimarja a belsőmet. A csönd. Amikor elhagylak téged. Többé nem menekülök tőled. A törés csapda. Örök nyom. Örök veszteség. Két ember szakadéka. Amelyet az egyik kiválthatatlanul magával visz. És nem mindig az, aki marad. Van, hogy az viseli tovább, aki megy.

Ha elutasítalak, nem létezel. Te sem és a félelem sem. Mert nem tanítottak meg engem sem szeretni. Szeretetem önzésből fakad. Ha képes lennék rá, nyernék általad. Hitet. S főleg a holnapot. Hozzá az erőt. Szembenézni. A mással. A különlegessel. A hétköznapival. Magammal. Ne haragudj, ha bevallom, hogy nem rossz vagyok, hanem félek.

Megtanultam hallgatni és elfordulni. Befordulni. Nézni, és nem látni. Mint mindenki más. A közös tett megnyugtatóan felkavaró.

Szeress belém, és viselj el. Vagy hagyj el. De ne változtass meg. Fogadj el.

Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.

Az ember küzd, hogy tartozzon valahová, és amikor eléri, mindent megtesz, hogy visszanyerje a szabadságát.

Mi lesz a szerelemmel? Keringeni fog a világegyetemben, mint a beteljesületlen szerelmek? Elmúlik? Megmarad örökre? Hogy tud elmúlni, ha tudom, hogy nem viszonzatlan?

Éttermekbe menekültem, hogy ne üljek otthon, mindennap másikba, és azt nézegettem, hogy miről beszélgetnek a párok. Megállapítottam, hogy leginkább semmiről. Vagy ha igen, többnyire a pasas pofázik, önmagáról természetesen, a nő meg hallgatja. Ha házasok, csönd van. Ha nem azok, akkor a férfi beszél, hogy majd válik, de a gyerekek... A nő meg egyre csak zsugorodva és zsugorodva hallgatja. Jött ilyenkor, hogy felpattanjak, odarohanjak, kitépjem a nőt a székből és elrohanjak vele, a férfi meg hadd takarózzon az ostoba, egoista, átlátszó dumájával.

A szeretet, mint szerelem. A szerelem, mint újjászületés. A szerelem, mint ezeregy halál. A szerelem, mint végtelenségérzés. A szerelem, mint megismételhetetlenség. A szerelem, mint erő. A szerelem, mint torokszorító kígyó. A szerelem, mint szentség.

De vitt téged ez valaha is akárhova? Bemutatott valakinek? Vállalt téged? Otthon könnyû mondani, hogy szeret.

Hívhatsz, és megyek hozzád, vagy megyek a fenébe. Egy biztos: nem tudok hosszú távon így élni, szétszakítasz.

Az a kényszerképzetem, hogy nem tudok nélküled lenni.

Felnőttem, komoly munkát végzek, szüleim kívánságának megfelelve. Nem nőttem fel, és komolytalan vagyok, hogy nekem is maradjon valami.

Utazom a metrón, és egyszer csak szembenéz velem a múlt. Amelyről azt hittem, már elmúlt. Hogy nem létezik. Meglepődöm, hogy mégiscsak. Ám az igazán meglepő a semmi. Az a semmi, amit kivált. Ellentétben azzal, amit akkor kiváltott. Amikor kaparta, marta, szúrta a torkom. Tépte, húzta, rángatta a mellkasom. Gyomrom kicsi gyûszûként ugrált. Nyeldesett könnyeim nem mentek le, mert megfoghatatlan csomó és gombóc formájú nehezék gátolta. Hát nem fogok visszamenni, az ördögbe is! Főleg, hogy nem is lenne hova.

Csomagolod, pakolod és viszed a könyveidet, a pakkodat, a képeket a falról. A színeket, ízeket és hangulatokat, a hozzájuk kötődő életmozaikokkal. Indaként bevonnak a formák és alakzatok a maguk történeteivel, hangoskodásukkal és dacos csöndjükkel, amivel gondolataid felgyorsuló dübörgését provokálják, hasítják ki belőled. Elkerülhetetlen, megmenekülhetetlen a zuhanás, a szédülés önmagadba, a ki-betapicskolás a pisafolyószerû érzelemtócsádba, amelyet az éveid könyörtelenül teremtettek köréd.

A várakozásnál nincs lélekölőbb.