Tisza Kata

Hiányod több, mint testi vágy. Hiányzik a pofácskád, a dumád, a szertelenséged, a vérfagyasztó vesébe látásod, a váratlanul kimondott igazságod, az őszinteséged, a naivitásod, a rád törő fáradtságod, mikor azt mondod a telefonba, hogy menjünk aludni, a visszafoghatatlan kacagásod, a magabiztos tehetséged, a kétségbeesésed, az agyad, az egyéniséged... újra kezdeném az életet érted.

Meghalni könnyû. Újjászületni nehéz. (...) És mindig újra kell születnünk. A bennünk élő láthatatlan, de nagyon is érezhető falakkal együtt és azok ellenére.

A furcsa az, hogy valaki, akiről azt hisszük, hogy bennünk lakik, egyik pillanatról a másikra válik tökéletes idegenné. Egy idegen pedig hirtelen belénk költözhet.

Ha egyszer van egy törés, többé nem érezzük a határokat.

Azóta az emlékezés nélküli városban járok, a Nevetés és Felejtés könyve a kezemben, könnyeim szépek és láthatatlanok, hát megadatott neki a megbocsátásom: tessék.

Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. (...) Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Õk azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez.

Aki pedig lelkileg lemeztelenedik, az mit vár? Ha egyszer kihívta maga ellen a sorsot, viselje el!

Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hûl el, szûnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerûen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szûnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.

Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.

Miért volt, hogy úgy szólt hozzá, úgy érintette, úgy szerette, hogy az volt az egyetlen lehetséges út őfelé, amire senki sem volt képes, hogy bármilyen halál megérje azt az elementáris pillanatot? Talán jobban kellene vigyáznunk a pillanatainkra.

Aki elmegy, annak könnyû. De aki itt marad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős.

Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.

Rettenetes elviselni, hogy a magyar köztudat nem tud mit kezdeni a siker fogalmával. Ha valaki túl hamar ér el valamit, azonnal mögöttes okokat fürkésznek a körülötte lévők. Talán pénzt mos, esetleg fegyverrel kereskedik, biztos lefeküdt valakivel. Miért, kemény munkával nem lehet elérni?

Nem kell vigasz, nem kell segítség, nem kell semmi. Csönd. Ha szeretni nem lehet, alkotni kell.

A szeretet az emberiség legértékesebb szava. Mégis ehhez fûződik a legtöbb hazugság is. Ha nem érzed, ha nem igaz, ne mondd ki. Ne ölj.

A festményekben erő van. Visszahoznak az életbe. A festményekben nem fogsz csalódni. (...) Elszakítanak a világtól, csak zúgjon és forogjon magában, kit érdekel!

Az apja azután is mindig könnyezett, nyolc év után is minden látogatás végeztével. Õ pedig mindig úgy érezte, nem maradt eleget, nem viselkedett elég megértően, nem ölelte át őket kellő szorosan.

Olyan mértékû és minőségû intimitás tud létrejönni az író és az olvasó között, amilyet az író megélt és megteremtett belülről önmagával, mert azt nyújtja át az olvasónak. De az olvasó is olyan jellegû intimitással tudja ezt fogadni, amire már kinyílt belül önmagával. A találkozás ezért sosem lehet csak az egyik, vagy csak a másik felelőssége, mert nemcsak az írás, hanem maga az olvasás is teremtés, vagyis kölcsönösség.

Mindegy, ki mit mond, az érzés a fontos, amit hoz. Az ember lelke összetett: figyeljen hát a testére. Ha a férfi közel megy: él vagy meghal a kezében? A test sokszor előtte jár a fejünknek.

Szaga van a nyugtalanságnak, íze a sivárságnak, a kínnak hangja van, a félelem színtelen, a létezés képtelen.