Tisza Kata

És nem kell más, mert az nem olyan, annak nem olyan a szaga, a lélegzetvétele, a horkolása, a hasa, a szőre. Senki nem érti, hogy nem kell más. Nem kell. Nem, nem, nem.

Macskanő vagyok, nálam az élet varázsa. Illatom nem parfüm, hanem a bőröm frissessége, nedveim üde érzete, leheletem könnyedsége. Erőm a szemeim mélyrehatósága, bőröm simasága, testem szorító feszessége, ahogyan befogadok egy másik testet lelkestől. Nőiességem, teljességem az érzékeim vadsága, karmaim, fogaim bántó cirógatása, nevetésem csilingelése. Vonzásom a meghallgatás mûvészete, a kimondás képessége, az érzékenység kiváltsága. A nőnek ebben a tudatban kell élnie a mindennapokat a bevásárlástól az ablakpucolásig.

Nem elég nem hazudni, pontosnak kell lenni, legalább önmagunkkal szemben.

Egy embernek nem lehet ennyi arca. És mégis.

Megszállottak vagyunk, mi, nők a szerelemtébolyban, végtelenül ostobák, és ettől kiszolgáltatottak. Annyira rosszul választunk. Vagy érzelmesen, vagy bölcsen, a kettő együtt ritkán jár. Akit imádunk, annak mindent lehet, akit meg nem, az akár fejre is állhat, szegény, mindegy.

A férfiak is lehetnek magányosak. Nemcsak a nők. Egy férfi is vágyhat egy igazi nőre, amilyet nem talál. A férfiakat is üldözhetik, lefáraszthatják, átverhetik, untathatják a nők. Egy férfi is lehet érzékeny. Lehet igényes és kulturált. Lehet akár normális is. Lehet magányos úgy is, hogy leül vele szemben egy egzotikus, vidékről feltörekvő nő, nyakig fölsliccelt miniszoknyában. Tele szájra falva föl egy nagy szendvicset, miközben a férfit stíröli rendületlenül. Érezheti úgy egy férfi is, hogy inkább cölibátus, mintsem, hogy kapjon az alkalmon. Hát, mi nők is lehetünk szörnyûek és elviselhetetlenek. Lehetünk rámenősek, lehet szerencsétlen szövegünk. Ez elismerésre váró tény. Elméletileg. De a gyakorlatban inkább a férfiak vezetnek, ez is tény.

Rám se néz, hozzám se szól. Napok telnek el. Vonszolom magam. Valami belém markol és lüktet. Valami belém hasít és szúr. A nappalok még telnek, mert sok a munka, de az éjszakák… Nem alszom, nem eszem, hányingerem van, szédülök, remegek. Rosszul vagyok, nincs kedvem, nincs erőm, megmagyarázhatatlanul rám tör a sírás. Direkt kikapcsolom a telefonomat, hogy ne várjak semmit, aztán ez gyötör, visszakapcsolom, semmi, majd újra ki.

Mindenki kisebbségben él, az egész világ. Ma már nincs közös civilizáció. Még családon belül sincs. Ez egy új kor. És ezt nevezik magánynak. Egyetlen út van: megtanulni egyetérteni.

A lelkiismeretlenség elítélése mellett a döntéshozás bátorságát is el kell ismerni ugyanakkor. Mert hazugságban élni mindennél méltatlanabb.

Gyerekekkel magukra hagyott nők. Tele van velük a világirodalom. Erre nincs magyarázat, elfogadható érv, egyértelmû az ítélet. Mert képtelenség ilyesminek kitenni egy nőt, mert kegyetlenség elhagyni a gyerekeidet, és mert egoizmus érezni a házasság után... Mert élettelen életbe zuhan a nő, magával rántja a gyerekeket, a fájdalomtól megbomlik a tudata, a kíntól elhagyja a méltósága, lelkét az ereje, testét a lelke. Csak a végtelenbe zuhanás van, s kemény a föld.

Sokan élnek megszokásban. Érzelmileg leválva. Ismeritek a Pilinszky-mondatot: az ágy közös, a párna nem. És csak kötelességből vannak együtt. Nincs holtomiglan, csak az egyház tanításában. A kölcsönös, lassú, észrevétlenül haldokló házasságban mintha már nem volna semmi új. Ettől még lehet élni. Látni az egyik arcán, a lélegzetén érezni, hogy akarja. De nem teheti meg. Mert a körülmények. Hány ilyen helyzet van, s milyen átkozottul gyûlöletes. S nem tudom, hogy mi is a bölcsesség. Meg hogy egyáltalán érdemes-e annak lenni. Amikor a szíve a gyomrában ver, és a másikban mindig fiatalabbnak látja önmagát.

Érzelmi éhség. Nem tudom, hogy létezik-e ennél erőteljesebb emberi szükséglet. Természetesen létezik erkölcs. Léteznek elvek. Ennél nem lehet erősebb egy nő bőrének illata, csípőjének ringása, hajának ébensége, a szájából ivott meleg bor íze... Vagy a szerelemben nincs erkölcs? Ilyenkor nem lehet tanulni a türelmet, amikor lépteket vársz, egy hangot s végtelen érintést. Megküzdhetsz az idővel, a várakozással, önmagaddal. Ez nem lehet bûn. Vele semmi sem bûn. A hiánytól viszont hasfájás kínoz.

A megcsalásról értekezni fölösleges, mert minden csak teória, azonban az életben csak úgy megtörténik. És van, hogy teljességgel hormonális és jelentéktelen a jövőre nézve, azonban akkor és ott elkerülhetetlen. De ha már az ember megtette, bevallani gyengeség és önzés, mert a másikat terheled, hogy te magad megtisztulj. Minden kapcsolatba kellenek titkok. Azonban ha abba a másikba beleszeretsz, színt vallani kötelességed. Mindegyik féllel szemben.

Nem tudunk feloldódni a másikban, nem tudunk befogadni, képtelenek vagyunk igazán átadni magunkat. Pedig a szeretet az egyetlen valóság. Az összes többi félelem, csalódás, önbecsapás. Ûr.

Nem akarok egyedül aludni, egyedül lélegezni, egyedül alkotni, egyedül létezni, egyedül érezni. Aki kell, az az erejével és a gyengeségeivel együtt kell. A lélegzetvételével akarok összeolvadni. Az örökkévalóságig. Hogy többé ne engedjen el. Ez a nyugalom érzése. Teljességre vágyom.

Úgy is el lehet válni, hogy még szereted a másikat, csak nem tudsz vele élni.

Hányféle üvegfal létezik bennünk? És hánnyal kell megküzdenünk egy életen át? Hányszor veszíthetünk el valakit? És hányszor önmagunkat?

Csak nézem, hogy van ez az élet összetéve. A testedben átszabnak bármit, a tüdődet lecserélik, a szíved átültetik, zsigereidet bevarrják, férfiból nő leszel. A lélek viszont átoperálhatatlan.

A gyász az, amikor valakié leszel semmiért egészen, és a kontúrjai napról napra kihalványulnak belőled. Ez a gyász.

Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.