Titus Lucretius Carus

Nincsen azonban semmi olyan könnyû, mit először Csak nehezen hihetőnek nem képzelne az elme, És sem olyan nagy vagy bámulni való nem akad, hogy Apródonként meg nem szûnne csodálni akárki.

Válságos időben kell megügyelni az embert, És csak a balsorsban látszik meg, hogy mi valóban, Mert az igazság ekkor tör csak elő a szívéből, Ekkor hull le az álarc, s tûnik elő a valóság.

Gyakran megesik, hogy kórság bántja a testünk, Bensőnkben mégis jó érzés tölt el egészen. És fordítva is éppúgy áll, hogy az elmebetegnek Teste egészében jól érzi magát, olyaténképp Mint amikor beteges lábunk szenved, de fejünkben Közben a gyötrő fájásnak szikrája se moccan.

A testre tapadt port nem veszed észre azonnal, Sem ha a hulló csillag hamva szitál le reája, Sem ha az éjjeli köd rászáll, vagy a pók fonalába Ütközöl, és hálójával beborítja az arcod, Sem ha a könnyû pók elaszott hullája reád hull, S nem veszed észre a szállongó pelyhet s a pihéket, Miknek, minthogy igen könnyûk, lassú az esésük, S nem könnyen veszed észre a csúszó állatokat sem, Ugyszintén a szunyognak a lábanyomát vagy a többi Apró állatokét, ha talán testedre vetődnek.

Mint ahogy azt látjuk, hogy a víz s más nedv, ha edénye Széttörik, elfolyik és lassanként szerteszivárog, És szétfoszlik a köd meg a füst is a híg levegőben, Hidd el, hogy lelkünk is szétfolyik, és hamarabb vész El, s gyorsabban változik ismét őselemekké, Mint hogy az ember testéből kiszakadva elillan. És ha a test, mely edényképpen szolgál vala néki, Nem képes megtartani többé, összetöretvén, Vagy mert megritkult, az erekből vére kifolyván, Hogy hiheted, hogy a lég meg tudná tartani egyben, Bár az a testünknél sokkal ritkább szövedékü?

Szétoszlik lelkünk is a testtel, Mint szétoszlik a füst odafent a magas levegőben, Mert együtt jön létre a testtel, véle növekszik, S együtt ernyed véle a vénségtől kimerítve.

Az ész meggyógyul, mint a beteg test, S állapotát megfordíthatjuk gyógyszerek által, Ezzel is azt bizonyítva, a lélek léte mulandó. Mert annak ki a lelket változtatni kivánja, Vagy valamely lényt kissé át óhajt alakítni, Vagy hozzá kell tennie, vagy kiszakítnia abból, Vagy mássá kell átalakítnia részei rendjét. Ám ami nem múlandó, nem lehet átrakogatni, Sem szaporítani, sem csökkenteni részei számát.

Lelkünk sem létezhet az emberi test hüvelyétől Megfosztottan, mert hiszen ez neki szinte edénye, Vagy más, még tapadóbb valamit képzelj a helyébe.

Hogyha a lélek halhatatlan természete fönnáll, S így születésünk percében jut csak be a testbe, Mért nem bírunk emlékezni előbbi korára, S mért nem látjuk semmi nyomát sem múlt idejének? S hogyha a lélek lényege annyira átalakult, hogy Minden múlt esemény emléke kihullt tudatából, Hát a haláltól akkor sem járt messze szerintem, Mert el kell ismernünk azt, hogy előbbeni lénye Elpusztult, és most mint új lény jött a világra.

Ha a lélek örökké élő lenne, s a testét Változtatná, mindig mássá lenne az élők Nemzete: gyakran gyáván megfutamodna a hirkán Fajtájú eb a szarvastól, s reszketve repülne Légbe a rémült ölyv, ha galamb közelítene hozzá. Ostoba lenne az ember s bölccsé válna az állat.

Semmit nem hoz a semmi világra. Mindenhez mag szükséges, hogy létrejöhessen.

Mindent összetevőire oszlat Csak fel a természet, s nem pusztul semmibe semmi.

Nem megy (...) semmibe semmi, hanem csak eloszlik, És megtér anyagához, amelyből összeverődött.

Valahány lény csak van a földön, Mind mulandó, s egy vagy más bajtól leigázva, Láthatjuk, mint tûnik végképp el szemeinkből.

Mint nem szenvedtük a múltnak semmi baját sem, (...) Éppúgy nem bánthat majd bennünket mi se, hogyha Már elenyészünk.

Ha reá gondolsz, hogy a végtelenül nagy időből Mennyi lefolyt már, és hogy az őselemekben a mozgás Mily sokféle, egész könnyen képzelheted azt, hogy Testünk magvai már gyakran léteztek ilyesmi Rendben, mint amilyenben most vannak, de azért nem Képes az ember eszével visszaidézni a múltat, Mert közben szünet állt be az életben, s valamennyi Mozgás érzés nélkül játszódott le az ûrben.

Élnie kell annak, kit bajjal sújthat a sorsa. Látnivaló hát, hogy nem kell félnünk a haláltól, Mert aki nincs, nem szenved, s nem számít neki semmit.

Ha a természet maga szóra fakadna, És e szavakkal korholgatná bármelyikünket: "Oh, te halandó, mért kell annyira elkeseredned S gyászba borulnod? Mért siratod jajgatva halálod? Mert ha örömben telt számodra el eddig az élet, S nem folyt el minden java, mint a repedt fazekakba Töltött víz, és nem forrott torkodra az íze, Mért nem mint megelégült vendég lépsz ki belőle. És fogadod csöndes lélekkel, balga, a békét? Vagy, ha mit élveztél, elmúlt és vesztire fordult, Bús sorodat mért vágyol nyújtani, tán hogy Mégegyszer rosszul járj, s végképp semmire menj ki? Nem jobb-é megválni az élettől s a bajoktól?"

Bárha a tested még nem hervad törten a kortól, S tagjai nem lankadnak: sorsod azért ugyanaz lesz.

Ami elvénült, mindig teret enged az újnak, Mert szakadatlanul így szülik egymást újra a dolgok, S nem jut senki a poklok mélységes fenekére. Kell az anyag, hogy mindíg új lépjen ki belőle, Mely azután, ha leélte korát, szintén megy utánuk. És így hullanak el sorjában, mint te kidőltél. Igy jő egyik lényből folyton létre a másik, Mert zálogként kaptuk az életet és nem örökre.