Tóth Árpád

Mint a szelíd tavaszalkony, olyan volt ifju halálod, S gyász örök éje borult ránk a bus alkony után.

Ifju virág volt, mit se tudott a lét viharáról, S máris törve pihen, s törve sir érte szivünk.

Fény vagy te is, lobogj hát, Melegíts és égess, Hinned kell, hogy a világ Teveled is ékes.

Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.

Szeszélyes, bús ajándék E rímes, furcsa játék, Ó, zokog, bár negédes - Fogadd szivedbe, édes!

Ezt sírja: élni, élni még! Mert élni, jaj, sohsem elég! Az élet örök táruló: Aki nem éli, áruló!

Az Antikrisztus napjai ezek. Csillog a világ szörnyû arany-szennye. Röhögő senkik, balkörmû gazok Szállnak mennybe.

Úgy éreztem: kezeid Tartották ma a napot.

Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság, Nagy problémák csomóját nem kötém, Nem bánt a vallás, a papok, misék: Csak valami nagy... Egyedüliség...

No, most azért is bosszut állok! Tényleg bosszúra lázadt, Felheccelt egy éjszaka minden Bontás alatti házat: Inogjatok, bomoljatok, Dûljetek be legott, Lássuk, hogy tetszik az uraknak Az ilyen állapot?

Csönd. Ajkaim lezárvák. Ringass: árva az árvát, Igy, sírj csak, rámhajolva, Meghalni volna jó ma...

Földiekkel játszó Csalfa, szép remény: Örökösnek látszó E sors! - látom én.

A síró s hencegő érzésből, tépett szívem, Az "örök" szerelemből, lásd, ez a rongy maradt, E kéjes mozdulat, mellyel a poharat, Az édes poharat bús számhoz közelítem.

Hamar fakul a drága lomb, Mely zöld reményszínt lenget, Hamar zuhan a drága nap, Mely csiklándón melenget, S a lánykéz is csak arra jó, Hogy megsimítsd s elengedd.

Rosszul van így, És sose lesz tán jobban, Szemünk fényén ravatalok Üzenő fénye lobban, S szivünk ütésén hallgatag Hantok jóshangja dobban.

Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé: Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se, Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag Nyárvégi délután nyugalmas kék legén, Tûrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat A lomha óriás, hisz oly borús szegény. Tûrjétek kedvesen, ha lelkének komor Bányáiból a bú vihedere kereng fel, Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy - ember!

Dúlt az iszonyú harc hét napokon által, Szitokkal és bőven kiköpködött nyállal, Végre megállottak a harcosok bőszen, És mindenik így szólt: Világos, hogy győztem.

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Azt hiszed, az Igazság felzokog, Ha lenéz, s a porban vergődni lát? Ugyan! Képzeld csak, egy-két millió Méter magasból már mily semmi vagy; Égő koponyád hitvány kis dió, Kit földre ráz egy szél, s rohadni hagy.