Tóth Árpád

Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szivembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem.

Lásd, újra itt vagyok, gyúljon föl enyhe lángod, Mely, mint hû eb szeme, oly élő és oly sárga, Csendesen ráfordítom a kulcsot most a zárra, És kettesben maradtunk; kizártam a világot.

És boldogok a fellegek, Mily könnyû mind! Mind fenn lebeg! Milyen halványan lengenek! Álomraj és sóhajsereg, Ha emberszívből felremeg, Nem ily szelíd. A szív beteg.

S csak úgy viszlek szivemben, mint tárcámban egy képet, Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet, Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.

Elföldelem a szívem vágyait; Ó! kopott és zenétlen temetések, Züllött úrfiak züllött gyászpompája. (...) És most már nincsen vágyam. - Hajnalonta, Ha hazavet a robot, összetörve, Nem ülök álmodozni, magam csalni.

Csak sose sírj, Nem volt az élet énhozzám kegyetlen, Csak sose sírj, Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen, Csak sose sírj, Nem illet engem itten joggal semmi, Csak ennyi, lásd Köszönni illedelmesen és menni.

Elkopik az ember, Elvásik az élet, Édes szerelemmel Én már sohse élek.

Fájva szeretni, legfőbb törvény, Igazságoknak örök szomorúja, A nagy-nagy vágynak adatott A legtöbb tövisből a koszorúja.

Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém, Itt állok és nem is tudom, Éltem delén, vagy estelén, És azt hittem, hogy rádnyitok, Te iszonyu, te nagy titok...

Akik szeretnek, messze vannak, Akit szeretek, messze van, - És jaj, tán minden veszve van - Mondogatom tompán magamnak.

És úgy érzem, e fájó arcnak Nem lehet többé mosolya, Mert ember vagyok én is, én is, Az isten véres gyilkosa...

Isten veled, Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek, Isten veled, Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek, Isten veled, Nézd, fény ragyog a gyönyörû világon, Csak ennyi, lásd, Hogy én eltûntem és hiányzom.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon Csak miriád virág szelíd sajkája leng: Szivárvány lenn a fûben, szivárvány fenn az ágon, Egy néma ünnepély, ember-utáni csend, Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! S reszketve megnyílik egy lótusz szûzi ajka S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét A kínok vasszöge szorítja össze testté, S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét, Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, Bár fájó szögeit már a létentúli lét Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza: A néma szirteken békén omolni szét S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

A zongorán künn új dal zúgva harsan, Vonagló, jajgató, éles, sötét, S én felriadva, könnyes szemmel, halkan Lefogom ábrándjaim kék szemét. Ó, mért is volt álmodni annyi álmot, Fényes mennyország, mért szálltál le rám, Ha pár év múltán életed s halálod Egy halk futam egy ócska zongorán...

Jól esik látnom: csendesen pihen Minden bútor és békén feketül, S az iszonyú és néma semmiben Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szivembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!

Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át?

Kedveseink! álmodjatok édes, szép siri álmot, Õrt áll itt szeliden, s nem feled a szeretet.

Megrontott tested már búsan rejti a mély sír, Ám emléked örök kincse szivünk vigasza.