Tóth Kálmán

Nincs is más bú, olyan, mely a Szivet összeégeti, Egy lehet csak: nélkülöző Gyermekeknek könyei.

A nőszivnek nem nyugalom, A nőszivnek szerelem kell.

Itt támadott föl szivemben Az a... az a valami - Nem szerelem, oh ez érzést Ki nem lehet mondani.

Vallásom volt a szerelem - És te angyal fölöttem, Nekem a világ sem elég; Én a boldogságnak nevét Csak nevedhez kötöttem.

Olyan a szerelem, mint folyó örvénye: Megtörik azon a csillagoknak fénye, Mig a tövises galyt, őrjöngő fodorja, Magába öleli, szivébe sodorja.

Mind olyan a nő mint a fa, mely alatt Míg könyörögve fut a csevegő patak, Rá nem hullatna egy zöldülő levelet, Csak ha már hervad, és a patak bejegedt, Vagy elment messze, és föltûnt egy új eren.

Naptól virít, naptól hervad a rózsa... Hogy szeretlek, mit tehetek én róla? Nem tehetek, nem is teszek, nem bánom, Te vagy nekem egyetlenegy világom.

Nem szeretett, ki nem féltett.

Nem kell nekem semmi se A világi jókból, Az én kedves kis fiam Nekem mindent pótol.

Egy öröm van, igazi, - A többi csak semmi, - Azzal, akit szeretünk, Mindig együtt lenni.

Messzebb vagyok tőled ismét, Hanem azért közelebb: Mennél tovább esem tőled, Annál vágyóbb és erősebb Lelkemben a képzelet.

Oh ne szeress! ...mert szerelmem Kétszeresen fog ugy fájni - Iszonyú kín, távol messze Pokol mélységére esve, A megnyilott mennyet látni.

Bajunk is van néha - hát Ugyan hogy ne volna! - Egy kis öröm, egy kis bú: Ez az élet sorja.

Köztünk még a messzeségnek Átláthatlan köde kékül, S én előre reszketek a Viszontlátás örömétûl.

Csak vissza, vissza hozzád! Mit érnek itt e tájak, E gyönyörü szép tájak, Ha tégedet nem látlak. Ha nem mondhatom néked, Nem mondhatom: hogy nézzed, E holdas tó, e halmok, S amott a fák mi szépek!

Ugy alszik itt a szellő, Oly nyugodtak a lombok, És nem enyhíti semmi, Csak ég, csak ég e homlok. Oh hogy állitanád meg E hullámit a vérnek, Csak csodás kis kezeddel Te egyszer érintéd meg.

Hogy szeretlek, hogy imádlak, S te vagy az én örök gondom, Hogy semmim nincs drágább nálad, Oh hazám! oly ritkán mondom.

A szivárvány A szerető isten karja, Midőn édes szép gyermekét - A földet ölében tartja.

Ábrándjaid szép zöld erdők, Ajkad virág, szavad patak, Gondolatid magas hegyek... Minden, minden vagy te magad.

Legyet léppel, medvét mézzel, Pitypalattyot fütytyel fognak - A békának piros posztó, Tükör kell a kis majomnak, Minden állat fogására Fortély, avagy valami van... Ha ember kell, szánthatsz rajta, Csak hizelegj édes fiam.