Tóth Kálmán

Még elvehetik vagyonod, Vagy katonának gyermeked, Emberi kéz gyüjtötte azt, Ez meg anyától született. De felforr vérem, mikoron Azt bántják, mi az istené, És gátot mernek vetni a Gondolatok, eszmék elé.

Azt mondják, hogy a gondolat Föllázítja a tömeget; Lázítani csak rabokat S otromba szolgákat lehet. A szabad-népnek esze van S csak igazságra hallgat az, Ettől pedig más nem remeg, Csak aki bûnös, aki gaz.

Sajtót ide, amely szabad! Mert addig minden ámítás, Ott, ahol rab a gondolat, A tett is hogy lehetne más! Ha a lánc nektek is nehéz És kezetek azt leveszi: Ne a lábon kezdjétek el, A lelken kell azt kezdeni!

Elhallgatom a panaszos ajakat, Mely azt mondja, hogy a szive megszakad; Panaszkodjék, majd megenyhûl utána, Könnyûl a szív, ha más részt vesz bajába.

Oh a bánat, mit elmondunk, nem oly mély, Mihez részvét, vigasztalás hozzáfér; Csak az a bú, mit enyhítni nincsen út, Amit soha, soha senki meg nem tud.