Tóth Kálmán

Esküszöm e madarakra, Kik mind egyet énekelnek: Nekem is egy énekem lesz, Egy énekem, hogy: szeretlek!

Esküszöm az égre s örök Sugaraira a napnak: Esküszöm, hogy téged soha - Soha - soha el nem hagylak!

Más csókolja kis kezed... Mennyi gúny van ebben! Azt a kezet, melyet én Megfogni se mertem.

Nem egy hideg oltár előtt, Hová annyit vitt az érdek, Hiúság és önámitás - Nem ott esküszöm én néked.

Esküszöm ez árnyas lombra, Mely egy ágra van hajolva: Ily gyengéden védelek én S oltalmazlak mindenkorra.

Ablakomon ide szürkül be az ég, Kérdem tőle: leszek-e én boldog még? Õszi eső hull szomorún, csendesen - Minden csöppje azt susogja: sohasem!

Ifjuságom - minden, minden oda van, Körülnézek egy vigaszért - hasztalan! A mik engem az élethez kötöttek: Mind széttépve szálai az örömnek.

Halvány vagyok ugy-e nagyon? Szivem most egy nagy kínt állt ki - De csak hogy te itt vagy anyám, Nem fog már az többé fájni.

Mit ér, ha a világ nyelve Akármennyit emleget, Ha te nem sugod fülembe Édes hangon nevemet.

Boldogságom égő ház, Mások meg nem mentik, Én meg nézem messziről, S nem tehetek semmit!

Minden szivnek van egy titkos sebe.

Ne irigyeld a vidám kacagót, E boldogságban fürdő homlokot, Ki tudja: hogy magányos éjjelen, A forró párnán hogy sír, hogy zokog.

Nekem jó a sötét éj is... Az is jó a búnak, kínnak... Aki szenved, minek annak Szép ragyogó fényes csillag.

Most tudom már, hogy van hát, Hogy a harmat: sár, nem több, Hogy a hattyú: csak nagy lúd, S a szép felhő: piszkos köd.

Nem akarok boldog lenni, Hogy ne fájjon aztán semmi; Mikor egy mosolynak Ezer köny a vége, Nem kell a boldogság Csak a csöndes béke.

Mint engem csalt, csalják meg úgy, Mint elhagyott, hagyják el úgy, Undor és vágy rágjon szívén, Szenvedje át mind, amit én.

Titkon viseld szívsebedet: Hidd el, hogy így jobban heged, Jobban heged és hamarabb: Mint a seb a kötés alatt.

Szenvedőnek nincs senkije, Csak a magány egy jó hive, Némaság az ő barátja: Résztvevően borúl rája.

Lemondani, lemondani, Könnyû nektek ezt mondani; Reátok ő nem mosolygott, Nem fogta meg kezeteket, Oh ti még azt nem tudjátok: Egy mosolyban mennyi lehet!

Te engemet szeretsz, én másért lángolok, A kinek szíve tán ismét másért dobog, És így tovább... tovább... mást szeret mindenik, Oly csillagok vagyunk, mik egymást kergetik.