Tóth Kálmán

Szenvedés vár én rám, Akár hol leszek is - Vérző csillag lennék Még az egeken is, Nélküled nekem még Az öröm is fájna... Pattog már az ostor, Kocsin van a láda.

Szivemet kétségek S félremény mardossák, Kerekében forgat A bizonytalanság; Más karjában vagy már? Elvitt egy új hullám?... Ah, ha igy lenne is, Csak tudnám! csak tudnám!

Szerettink elpártolnak, Hûtlen sokszor szív a szivhez, Egy marad hû ápoló csak: Oh a haza mindig itt lesz!

Oh! nem halt meg az én anyám, Nem halt ő meg, nem lehet, Soha, soha meg nem halhat Az ilyen nagy szeretet.

Olyan vagyok én körödben, Mint az eltévedett gyermek, Kit egy sötét erdőségben Még sötétebb éjjel lep meg. Ki nem tudok szabadulni, Pedig már a vadak tépnek... Fájdalmim e szilaj vadak - Mért is ismertelek én meg!

Este, ha feküdni tér, Oly nagy érzés száll ránk, Ugy bucsúzunk, mintha csak Nagy időre válnánk;

Oh, nem volna az én Epedésem oly nagy: Ha legalább csak azt Tudhatnám, hogy hol vagy; Sugarát az alkony Maga után hagyja... Hogy tûnt el nyom nélkül A szépségnek napja!

Csak a nagy szenvedélyeket kerüld, Általuk a szív üdvhez soh` se jut, A boldogság kis örömökből áll, Kis csillagokból lészen a tejút.

A bûnhődés is, amely méltó, Megnyugtathatja a kebelt.

Neked köszönök én mindent, Mi számomra öröm e földön, Édes az óra, a legkeserûbb is, Ha veled, ha melletted töltöm.

Újra látlak és szeretlek, Nem mint régen, százszor jobban: Bokréta lett szívem, melyben Egy egész érzés-csoport van. A gyermeki szent ábrándok, Az ifjúság szilaj heve, És a férfi szilárdsága... Tele van a szivem, tele.

Bokrétás vőlegény, koszorús menyasszony, Ifjú párok, akik most esküsznek talán: Hej régen volt már ez, éppen fél századja, Egyik édes apám, másik édes anyám. Bokréta apámon, koszorú anyámon, Hogy a jó isten ezt megengedte látnom!

Nem félek vihartól, Csattogó egektől, Csak mi megelőzi: Ama titkos csendtől; Nem az itélettől, Bár halálom lenne, Bontsd föl az irást... csak Tudjam, mi van benne.

Oh nincsenek, minők az én lelkemben, A tengeren oly viharok, És mégis lásd, én közeledben Oly megadó, csöndes, szelid vagyok.

Oh csakhogy ismét itt az est; A csillagok az egeken, Ugy még semmit sem szereték, Mint most az estét szeretem, De benne többé nem csupán A csillagok oly kedvesek, Oly jó azt tudnom este, hogy Ismét egy nappal kevesebb.

Míg alszol, megterem lelkemben A világon a legszebb költemény, Ébredésedkor, mint madár a hajnalt, Majd ezzel köszöntelek én.

Hogy a virágok elhervadnak, S lehullnak a fák galyjai... Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk, Az örökké fog tartani.

Ha ketten vagyunk, harmadiknak Az öröm is mindjárt közénk ül.

Illatos mezők, friss források, Oh, nézz csak oda édesem, Az a mi múltunk szép világa, Mely el nem veszhet soha sem.

Legyen olyan egész élted, A minő a legszebb álom, Gyûjtse össze neked az ég, Az én szétszórt boldogságom.