Vámos Miklós

Nem az a jó házasság, ha a felek az adott-kapott sebeket elfelejteni próbálják, hanem ha kölcsönösen kezelik őket, a kiváló házasság pedig olyan, hogy a felek be is tudják gyógyítani egymásnak.

Jó koncerten eggyé válok a dallamokkal, a ritmussal, a hangszínnel, s magasra repülök, mint a költöző madarak. Ha vége, alig tudok leszállni a földre.

A legfájdalmasabb emlékek mindig ahhoz kapcsolódnak, amikor nincs kit hibáztatni, egyértelmû, hogy mi voltunk hülyék. Inkább egyes számban: ÉN VOLTAM HÜLYE.

Nekünk itt és most, a huszonegyedik században minden másodperc számít és kell. Legfőbb küzdelmeinket a látszat ellenére nem a hülye főnökkel, a korlátolt pedagógussal, az ellenséges szomszéddal vagy a pénz előteremtéséért vívjuk. A mi állandó ellenfelünk az idő, melyet minél tökéletesebben tudunk mérni, annál könnyedebben szökken ki a markunkból. Egyre több kéne nekünk, futunk utána, megeshet, hogy éppen emiatt nem jut belőle elég szinte semmire.

Komoly megrázkódtatás, amikor az ember magára marad a számlákkal, s azzal a feladattal, hogy be kell illeszkednie a munkahelyek rendjébe, melyek végső soron a katonaság tekintélyelvû diktatúrájára hasonlítanak. A szar munkahelyek többé, a jobbak kevésbé, de azért valamennyire.

Jön a gyerek, általában nem is egy. Az anyát - már elnézést - szoptatós tehénné alakítja, s egyúttal háztartási robotgéppé. Az apát pedig igavonó barommá. A vele kapcsolatos legfőbb elvárás szempontjából: két lábon járó pénztárcává. Nehéz elviselni mind a két félnek a magáét. A közhiedelemmel ellentétben a gyerek(ek) érkezése ritkábban erősíti meg a párkapcsolatot, mint ahányszor tönkreteszi. Bármit is hamukálnak erről a fennkölt szellemû, nőknek gyártott sajtótermékek. Az az anya, aki sohasem gondolt arra, hogy a gyerekét lemészárolja, a férjét szíven szúrja, s ő maga kiugrik egy toronyházból, alighanem elfojtja mindezt. Ugyanez áll arra az apára, aki sohasem érzett kétségbeesett menekülhetnéket abból a vircsaftból, amit családi életnek szokás hívni.

Minden betegséggel valamiféle gyászt fejez ki a szervezet. Olyan hiányt, amelyet nem orvoslunk megfelelően vagy időben.

A jól időzített halál legalább olyan becses, mint a jól időzített születés. Nem szabad - érdemes - a kelleténél sem korábban, sem későbben ellendülni aktuális porhüvelyünkből. Jó, jó, de mikor van a kellete? Akkor, amikor még több az öröm és az élvezet az életünkben, mint a kín és a szenvedés. Eme pillanatot igazán üdvös volna megragadni, de talán ez a legnehezebb.

A bizonytalanságban - aggodalomban, félelemben - tartás fokozatosan elbátortalanít, s a lázongás átadja helyét a letargiának. Abban az állapotban jogainkról megfeledkezünk, ember voltunk háttérbe szorul, és annyira kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, hogy szinte bármit megtehetnek velünk.

Minden házaspárnak jót tenne, ha az asszony látná, hogy a férjet ölelgeti egy kiscsaj, a feleséget pedig egy harmincas krapek.

A jó ajándék mindig fáj (szívesen megtartanánk, amit más kap tőlünk), de rendszerint csak kicsit. Vagy közepesen.

A jó alig-alig mutatja meg magát, míg a rossz látványosan és hangosan jelentkezik.

KÖZös szavak és bekezdések minden érzelmileg kellően mély kapcsolatban föltalálódnak, szinte észrevétlenül. Ezzel kapcsolatos játékra hívom az olvasót. Állítsuk össze azon személyek listáját, akikkel születésünk óta annyira szoros kapcsolatba kerültünk, hogy megalkotódtak KÖZös mondásaink. Akikkel ezen az alapon értjük egymást, mélyen, igazán. Remélem, hosszú a névsoruk. Most pedig vegyék sorra, kikkel szakadt meg a kapcsolatuk. Õket gyorsan hívják föl, ha másért nem, év végi jókívánság ürügyén. A többit majd intézi az élet.

Akit a saját céhe kiközösít, az lelki gyakorlattal vagy ideológiával nem semlegesítheti ezt a megaláztatást. Tudomásul veheti, ám nem tehet úgy - legalábbis büntetlenül -, mintha rendben volna. Sem a bánásmód nincs rendben, sem pedig ő.

Szeretem az idézeteket. (Gondolom, sokan vagyunk így.) Ennek az lehet az oka, hogy önmagamba vetett bizalmam sokkal ingadozóbb, mint azt a kívülállók föltételezik, s mindig boldogsággal tölt el, ha valaki, akit nagyra becsülök, megfogalmazza, amit gondolok vagy érzek.

Idézetekkel operálni pedig nem túl egyenes dolog, főleg élőbeszédben, már az ókori filozófusok megfogalmazták az argumentum ad personam - kb.: tekintéllyel takarózás - fogalmát, ami helytelen, sőt illetlen. (...) Attól nem lesz igazunk, ha bedobjuk hanyagul, hogy Szókratész is a mi nézetünket vallotta.

Az idézetek (...) szükségesek és hasznosak, mondandónkat beillesztik az emberi gondolkodás egyetemes véráramába, s akad-e olyan elmélkedő vagy tollforgató, aki ne akarna abba tartozni?

Kívánom szívből, hogy soha senkit ne kényszerítsenek bárminek a bevallására, abból semmi jó nem származik, még azok számára sem, akik vallatnak. Bárcsak végre rájönnének erre a világ valamennyi részén a pribékek, a kápók, a nyomozók, a hatóságok és a politikusok.

Míg az élet próbára nem teszi az embert, képtelenség becsületes választ adni arra a kiemelkedően fontos kérdésre: önző avagy önzetlen volnál. Pláne mivel egyes helyzetekben lehetsz ez, más szituációkban meg az. Ám e bizonytalanság ellenére okvetlenül dédelgetünk bizonyos én-képet témánkkal kapcsolatban.

Szeretek adni. De tudom, nem önzetlenségből teszem, sőt szinte ellenkezőleg. Ha adhatok, nemesnek érezhetem magamat, kiváltságosnak, bőkezûnek. Ami nekem talán több örömet okoz, mint adományom annak, aki megkapja. Mellesleg gyakorlatból tudom, hogy elfogadni sem könnyû. Viszketeg érzés, mely igen nehézzé teszi a fenntartások és hátsó szándékok nélküli hálát.