Várnai Zseni

Ha egyszerre csak, mint egy ábrát, letörölné a fekete táblát az Alkotó mûvészkeze s valami újat kezdene, (...) békegalambot festene a táblára, de úgy, hogy többé ne legyen kéz, mely letörölné... s békesség lenne mindörökké!

Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fûszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.

Ki tegnap voltam, sírba szállt Veled, Ma más vagyok, megroppant keserû, Céltalan asszony, könnyázott szemû.

Titokzatos burokban élsz, akár a lepke télen át, amit belőled láthatok, gubóba szőtt külső ruhád.

Mert messze vagy, mert messze vagy, olthatatlan a szomjúságom, hangodat, hogyha hallanám, nem lenne több szomorúságom, hogyha látnám szép arcodat, le nem venném a szemem róla, s titkon néznélek éjjel is, álmodban, amikor nem tudsz róla.

Tudhatjuk-e, mit érlel számunkra a holnap? Mi közeledik felénk, amely lesújthat ránk, vagy magasba emelhet bennünket, mit tudhatunk a jövőről, mikor az egész mai életünk egy szakadatlan, nagy bizonytalanság.

A jó barátok messze elkerülnek, olyanok ők, mint legtöbb jó barát, napraforgók, a nap felé mosolygók, s búval-teltnek mondnak jójszakát.

Én nem tudok semmi merészet, az én hadakozásom csak ennyi, akárha egy Óceán medrét üresre akarnám kimerni.

Az élet arca nem mindig nevet, bús könnyek szántják sokszor, és a múlt gyötörni jár még, az ég is borult, ha visszapillant rája néhanap.

Én nem tudom, ki győz e viadalban, hogy győztes-e, ki fent áll a magasban, s hogy elbukott-e mind, ki lent a mélyben, sárban taposva nyög nagy szenvedésben, és nem tudom, kit illet a gyalázat, gyalázatos-e, akit meggyaláztak, avagy a kéz az, amely fojtogat? Lázongó szívvel hordom sorsomat!

Homlokod mögül el, messze ûzöd emlékeid mardosó méhraját, ne szúrjanak, s ne csordítsák a könnyek keserû, sós, mardosó harmatát.

Én úgy igyekszem megnyugodni: már a szívem se mer dobogni, lélegzetem is visszafojtom, és ami fáj: én ki nem mondom, csitítom magam, hogy ne sírjak, hogy semmi szomorút ne írjak: maradjon meg a néma bánat, ott bent a szívben, önmagának!

Az emlékezés akár az álom: átkölti a dolgokat, fölnagyítja, kiszínezi, eltorzítja életünk eseményeit, vagy tündéri széppé varázsolja őket. Föltámasztja a holtakat, megöli az élőket, agyunknak valamely rejtélyes rekeszéből elővarázsol elfelejtett arcokat, érzéseket. Hangokat hallunk: zenét, dallamot, szavakat, soha el nem mondott vallomásokat, és sokszor feledteti velünk azt, ami valóban megtörtént.

Minden kis elszállott percet bánok, amelyben nem fogtalak átkarolva.

Csak ami könnyû, játszi vagy hazug, Gyors röpkeszárnyú szóra az talál, A nagy érzés néma, mint a halál, És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.

Arcom vonását hordja ő, de arca mindig változik, átvési minden pillanat, és mind messzebbre távozik.

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna, hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt, holdad vagyok, mely vonzásod körében járja végtelen útjait. (...) Megyek feléd, de soha el nem érlek, bolygok körülötted, s önmagam körül, bezárt világ, mely mosolyodtól fényes, s örök vonzásaid szárnyain röpül.

Miért keresnék távoli csodákat? hiszen, hogy élek, maga is csoda!

Csak élni, élni emberek! Időnk oly gyorsan elpereg, egy perc csupán az élet... de ez a perc lehet csodás teremtő munka, alkotás, amely megőriz téged.

Messze a kéklő hegyeken él egy madár, a neve szerelem. Topáz a csőre, és a két szemén rubintos tûzben szikrázik a fény. A szárnya zöld, a begyén kék pihe, alatta ver forró piciny szíve és mint a villám lecsap hirtelen, fényből, viharból jön a szerelem!