Varró Dániel

S a jövő sincsen nyitva már, hogy őszbe fordul itt a nyár.

...újra már nem kezdhetem, sehogy se rendelkezhetem e lett felett. Hogy jaj, a múlt pár passzusát nem költhetem már basszus át.

Pont az a ház nincs téglából ahol a farkas téblábol.

Jó lenne még egy agy, ez arra gondol csak, hogy vagy.

Borús és deprimált apádnak egyetlen árva csillaga, ne akarjad, hogy énekeljek, aludj el szépen, kisbaba.

Beszélek hozzád, kisbabám, most még csak így, hason keresztül, háthogyha hallod is talán, mint plusz kilót a kismamán a mérleg érez, és berezdül.

Nem szégyelled magadat? Nem pirul az orcád? Elmész innen a fenébe, bújj a bagoly fenekébe, a hét meg a nyolcát!

Sárkány leszek, tûzokádó, nem kell nekem avokádó. Én királylányt reggelizek, nem is egyet, hanem tizet!

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit? A stressz, a félsz, a hiszti, a nyûgök, macerák... Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit, s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Dacolnék érted kisgyerek gyanánt, peregne rólam minden intelem, köhögnék érted, szívnék rossz dohányt, vacognék érted éjjel ingtelen.

Miért hord mindig minden férfi maszkot? A pillanat miért mindig elszalasztott? Miért vágja minden férfi át a nőket, És miért várjuk mégis újra vissza őket? Ha visszajön, aztán újra lelép, Ha az összes utolsó, gyáva, szemét, Miért rezegteti meg úgy a szívünket, Mint üvegben a málnazselét? Miért kérdezzük, miután tovatûntek: Látlak-e még? Látlak-e még?

Nem is téged szeretlek, hanem talán csak ezt itt, az archetipikus, benned lakó izét, a minekmondjam, ezt a női entitást, és nem tudok utánad szeretni senki mást.

1 gondolat bánt engemet kigomboljam az ingemet? Csupán ha gomb lesz 2 szemed az én szemem pedig mit lát a luk s magamra gombolhatlak általuk.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek. Mert nem szerettem én még senkit így előtted, és nem tudok utánad szeretni senki mást.

Bolond idő, esős-napos tavasz, kertben, gomblukban kis, szines virágok, az Április egy szerelmes kamasz, telisóhajtja széllel a világot.

Magamhoz kéne húzni mit kezem bohón elengedett mint sós cukrot hányás után úgy nyalni föl szerelmedet kómába nélküled a vak szájtáti semmibe hullok mert nem szerettem én még senkit így előtted ennyire.

Vannak ezek - a pillanatok, amiket az emlékezet - később óhatatlanul kirostál, - mikor áll az ember mondjuk a pirosnál - egy kocsival, tehát ezen belül - még pontosabban ül, - egész pontosan az anyósülésen - ül ez az ember, és nem - a volánnál, ami eleve rossz már, - és a fejében mindenféle gondolat motoszkál, - hogy például mi volna, ha az idő megnyílna néha résnyire, - és ezen a résen ilyenkor más pillanatokba lehetne nézni be, - ahogy fényképeket szoktunk nézegetni, csak - itt az ember azt mondaná: nicsak! - Ekképpen - kiáltana föl az ember, hogy nicsak, hát ki ez a lány ezen a képen? - Vajon nem ismerem még, vagy (istenem!) - lehet, hogy ismerem? - Csak ennyire másféle frizurát - hordott itt három évvel ezután? - Szóval ugyanolyan könnyen, - ahogy az ember előrelapoz egy könyvben, - hogy megtudja, húsz oldallal később mi lesz a gikszer - ipszilonnal vagy iksszel, - úgy csapnánk föl a jövő fényképalbumát, - és az ember olyasmit látna néha, amivel nem is kalkulált.

Pedig, ha úgy veszem, kedves se vagy, se szép, de bájkörödbe léptem, s nincs többet onnan exit.

Hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker nem áll rendelkezésre csak 160 karakter.

Hogy a sok pusziból mi lett. Hogy van-e közös mibenlétünk. Hogy véletlenül vagy direkt van az, ha egy ütemre lépünk.