Varró Dániel

És ó, azoknak a szemeknek a barnasága, amitől az ember kapható lesz minden marhaságra...

Nem sírok, édes, csak így választom ki a szervezetembe a pereccel bekerülő szükségesnél nagyobb mennyiségû sót.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is. A szíved az enyémmel nem kompatibilis. Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem. Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

Nem akarok veszekedni veled, életem, csak eltérő a nyelvszemléletem. De mire ezt kimondom, a vita kulturált hangneme addigra persze megszûnt, - és már rég veszekszünk, - mert te úgy érzed, hogy neked esek, - pedig csak a vitastílusom az, ami az átlagosnál kicsit hevesebb, - én meg azt veszem zokon, - hogy mért azon lovagolsz, hogy hogy mondom, és nem amiket mondok, azokon, - szóval a ló velünk eléggé elszaladt, - a cérna elszakadt, - és áll a bál, - és már egyikünk sem érvel, csak sértetten hallgat, vagy ordibál, - míg végül elvágjuk a csomót, ezt a gordiuszit, - és adunk egymásnak egy puszit.

Mért van két kis lábujj közt köz? Ott lakik a lábujjközszösz.

S míg kattog egyre távolabb haladva lent a metró, halkan kattog a bőr alatt az ember szíve dettó.

Már gyûlnek a fákon a hollók - ijedezget a szívben a vágy - leskelve köröznek az égen, mint kunkorodó teagőz, így szálldos az élet is éppen, a tavasz meg a nyár meg az ősz.

Aztán csak számolom a perceket, idegesen kapcsolgatom a tévét, és dünnyögök, hogy szeret, nem szeret... elalszom egy légy zümmögése révén. Aztán csak számolom a perceket.

Volnék nyakadra csöppent körtelé, volnék ruhádba kent hasonlatok, apró göröngy, ha megbotolsz belé, kicsiny bogár, ha eltaposgatod.

Nézd csak az utcát, hol vacogó házak fejebúbján megköt a hószín öregség,

Rosszakaróim, jóbarátok, Temérdek angyal és svihák, Szép, szőke, barna, csúnya lányok, Sakkpartnerek, konyhásmamák, Tavaszi leves, tészta, mák, Rongy testem innen elmegyen, Közös sorunknak vége hát! Hiány ül majd a lelkemen.

Ó künn a hó a fákra es máris hiányzol drága S e szív csak érted esdekel jó lesz beszélni este tel a hó a szív oly olvadé csókol körülkarolva dé.

Az egész világ csak linkgyûjtemény, s a dolgok benne linkek - kattintsak bárhová, folyton te tûnsz elém, te vagy honlapja mindnek.

A szívem el van, ó, egészen andalodva, és imé, reszketeg, amióta veled éjelente, hajnalonta itt ímélezgetek.

A napra lehet nézni, de rád... csak UV-szûrős napszemüvegben.

Fogad, miből hiányzik egy darab, romoljon, vásson el, ha mást harap.

Kimondok minden mondhatót, (a fecsegésben annyi báj van), de bárcsak arra volna mód, hogy mibenlétem konstatáljam.

Múzsám, te szőke bombanő, te, Puszild meg, ó, a homlokom! Így kérik mind a Múzsa nénit a költők, mert ő súgja nékik Az összes rímet, ötletet, Mit aztán versbe költenek.

Csapom neked a szelet, hisz te, lám, Saját magadnak csapni nem birod, De szép fületlen, nem fülelsz reám, Versem neked kimondva is titok. De légy bár csonka, foltos és süket, Szívem mégis lakatlan nélküled.

Betege vagyok a szerelemnek a vágynak, az érintésed is éget amikor a kezem és a te kezed is ugyanoda nyúl be a kukorica végett fölhevít, és amikor elveszed, ûrt hagy nem tudok én ma a filmre figyelni miattad olyan gyönyörû vagy.