Vavyan Fable

A baljós vésztartalék-állapot. E tragikus tünetegyüttes a végsőkig kimerült, ám csakazért-sem alvó gyermekből zubog felszínre, mikor bekapcsol tartalékenergia-rendszere, felfokozva reakcióit, hangerejét, vásottsági hajlamait. Megőrjíti a - bármely korú - dedet, s az elcsigázza, felőrli környezetét, heves költözködésre ingerelve távolabbi szomszédokat is.

Nekem egy szirén legyen nőies. Tőlem nyugodtan vezethet traktort, lehet aikido-bajnok, mord zsaru, patkolókovács vagy tûznyelő, akár még apáca is. Nem ezen múlik. Csak ne sötét gyûlölettel legyen tele az ő szíve.

Az idő tájt - holtszerelmesen is - gyanítani kezdtem: bár ez az életre szóló érzelem, a Rejtelmek Könyvében leírt igaz hevület, és valószínûleg kitart halálomig, az egyáltalán nem bizonyos, hogy mi ketten kitartunk egymás mellett, legfeljebb még néhány hónapig. Ugyanis ekkoriban érkeztünk el a válságponthoz. Még nem tudatosítottuk, de már sejtettük: rigolyáink azonosak velünk, nem csupán élet-társaink, és szerintünk semmi keresnivalónk egymás oldalán.

Azok az emberek, akik hosszú ideje szeretettel áldott kapcsolatban élnek egymással, eltéphetetlenül összetartoznak. A boldogság nem mázol plakátot, nem püföl üstdobot.

Még bizonyosra vett érzelmeink is mily bizonytalanok, annak felismerésétől, hogy ebben nem létezik elég, mert még a végtelennek érzett is fokozható, s noha tegnapelőtt hinni véltem, hogy szerelmesebb aligha lehetek, most itt állok rémülten, a tegnapinál is fájóbb szerelmesen, és azt is sejteni kezdtem, mi jöhet holnap s azután.

Ha éppen közömbösen hagyott az élet, ha egy időre bensőleg is a köznapokhoz szürkültem, női aurám sem ragyogott köröttem: olyankor csupaszon is járkálhattam volna, az eb se pillant rám. Hanem mikor zúgott a vérem, és ruganyosnak éreztem porcikáimat, s szálldosva lépkedtem, és áttündökölt rajtam az életvarázs, megpörgettem magam körül pasasokat, nőket egyaránt. Miként mindenki más, ki épp e kivételes ajándék állapotában leledzik.

Fel nem foghatom, miért szürkületnek hívják a nyárszak alkonyóráját, amely még tévedésből sem tartott a palettáján szürke színeket. Főként kékekkel varázsolt; játszani elővette a narancs, a bíbor és a rózsalazac legpazarabb árnyalatait.

Egy pasast nem bír felizgatni, melyik bútordarab alatt lappang a hordott zoknija! Tökmindegy neki, hogy pofával lefelé vagy fölfelé teszi-e a fedőt az asztalra! Fel se érhet hozzá a vécépapír problematikája, miszerint annak a faltól kifelé, és nem fordítva kell tekerednie. Egy férfinak a munkájával egyenértékû a családja, és ha valami egy kicsit fontosabb, az a sütemény!

Figyeljen az álmaira! Azokban seregnyi emlékképet találhat a múltból, jövőből.

Mindannyiunkban megfelelő aránytalanságban keverednek a férfi és női princípiumok. Ha nem így lenne, nem létezne a férfi és nő közti feszültségvarázs, és semmi szépet nem tudnánk kisütni magunkból.

Oly sokszor testet öltöttünk és levetettük, és megannyiszor újrakezdjük, örökkévaló lelkünk akarja így: ismétli a bámulatos életet, mindig egyetlenként, sosem ugyanúgy; ezerképpen megláttatja velünk, miként a kaleidoszkóp: aki gyönyörködni tud, édes örömét lelheti benne.

Ugyan ki dönti el, hol a határa annak, ami még ésszel felérhető? Én döntök saját korlátaim felől? Bizony! És ha nem eszkábálok korlátokat? Akkor szabad maradok.

Biztosan érdekes vagy, mint a legtöbb emberi lény, merj hát az lenni, akkor hamarabb és főként: igazán odafigyelnek rád, mint ha nyavalyogsz, érzelmeket zsarolsz.

Valakinek az életszentségét megsérteni ezer módon lehet, mindegyiket utálom és haragszom érte. A nem látható erőszak tömérdek esetét ismerve tudom: az embert szavakkal is irtózatosan rokkanttá lehet alázni.

Úszkáltok a zûrzagyva felszínen, féltek a mélytől, holott sehol másutt nem találtok választ, megoldást a luxussirámaitokra, csakis ott, önmagatokba alászállva.

Merészelj szuverén lény lenni, akkor is, ha kényelmesebb a banálokra támaszkodni, és minimális mértékben gondolkodni!

Cseppet sem hiányolom az anyakönyvezett szerelmet. Sosem vágytam háztartásügyi karrierre, nem leszek dinasztiaalapítók utódainak hordozórakétája, és a bébiszitteri ambíciók is hiányoznak belőlem. Gondolom, ezzel minden eddigi eretnekségemet felülmúltam! Ha majd egyszer, netán levetem a pártát, nem azért fogom levetni, mert a társadalom nevû képződmény ezt várja el tőlem, gyereket sem nemzetem és egyházam javára szülnék, valamint azért sem, hogy általa végre megkéressem a kezem, hisz a párta nem fogamzásgátló.

Alighogy elveszett szemem elől, fájdalmas hiányérzet lepett meg, próbáltam felidézni vonásait, hogy legalább ilyképpen magam mellett tartsam őt, ám képe pislákolt, nem vált meggyőzővé, s megint meglepett a felismerés, mennyire szeretem. Hirtelen megtaláltak a szavak, melyek már-már kifejezhették volna érzelmeimet, és a merszet sem nélkülöztem, hogy elmondjam. Utánaszámoltam, milyen régen öleltük egymást. Ezer év előtti együttlétünk ízei eláradtak bennem, s villamosszékerővel ráztak meg; e rengéstől egy megapolisz porrá omlott volna. Dühödten kikértem magamnak a szerelmi függést.

Valaki a hátam mögé lépett, oly szorosan, hogy éreztem tiszta illatát; testem, lelkem ráismert, hátralesnem sem kellett.

Napi ezerkétszáz tapasztalatom van arról, hogy az emberiség körülbelül eljutott a falig. Világtendencia a kultúrában, hogy kezd felébredni a civilizációból, annak önhittségéből, vakságából, a merev nyakú tudományból és a mély mosóhatású mosóporokból. Ugyanis mindez nem kulcs a világhoz. Röhögtetően szuperspecializálódott minden, egyszerûen képtelenek vagyunk bármit látni, mint egészet, és ez teljes csőd. Körénk záródott egy önmagát végtelennek reklámozó gondolkodásmód. Ezt némely egyszerûbb elmék elementárisabban felfogják, mint a szupergondolkodók, mert ők nem az agyukat karátosítják, hanem éreznek; azt is, hogy arcba hazudják őket. Ha nem szerezzük vissza a teljességlátásunkat, akkor végünk.