Vavyan Fable

Félsz fagylalgatott továbbra is. Nem az enyhe fajta, melytől hátborsódzva lopakodtam éjjelkor a temetőben. E fogvacogtató, dermesztő félelem zsigerig, csontvelőig és még mélyebbig hatott: nem magamért rettegtem, ez volt benne a legijesztőbb.

Mostanra a társadalom, mint erkölcsi fék, elkopott: már a szégyen sem visszatartó erő.

Nem is kell nagy fizikum az élethez. Ma már egy gyerek is tudja kezelni a gombot, amitől felrobban egy-két világrész.

- Az alkohol nem visz be új jellemvonásokat, csak felerősíti a meglévőket. - Ugye? Akit meglep valakinek a részeg viselkedése, az józanul se figyelt rá!

- Szeretlek. (...) - Ne hajigálózz rendhagyó igékkel. - Nem rendhagyó, és nem is hagy rendet. Mindent felborít. De aztán minden a helyére kerül, csak máshová. Szeretlek. Fenekestől felforgatta az életemet. Majdnem elpusztultam tőle való félelmemben. Azután csaknem abba haltam bele, hogy milyen gyönyörû. Szeretlek. Sosem hittem volna, hogy egyszerre élni kezdek, és íme, csoda történt velem. Szeretlek.

A röpképtelen ember bárhová eljuthat a képzeletén, és többet - mert másként - lát, mint a legpöpecebb ûrszonda.

Az emberiség még elhaldokolgat egy kicsit. A szörnyû füstjeinkkel, szereinkkel mérgezett, ártó sugarakkal bombázott bolygó nem hal meg, hanem átszervezi az életet, kiiktatja az embert, mint egykoron a mamutot, azután újjáéledve talán megint kockázatos kísérletbe kezd, valamiféle - értelmesnek hitt - teremtményekkel. Az Apokalipszis csupán az ember vége.

Szerettem. És ujjongtam, hogy szeretni tudok, szerethetek. Nincs más ezen kívül, ami ennyit adhat s mindent elvehet, ragyogás ez, nélküle színtelen voltam s lennék.

Nem féltem többé, tőle s magamtól, megbékéltem a szeretéssel, amely oly elevenné tett, mint semmi más, elszabadultam a rabságból, ahová hajdan bezártam magam, s bár még nem tudtam, hová leszek ezután, mámorított a kitörés.

Mindent éreztem és átéreztem, amit valaha is életül képzeltem, és ugyanennek az ellenkezőjét is; egyetlen ölelésünkben szerettem és gyûlöltem, szelíden és vadul; lelkem megáradt, testem elernyedt, gyönyörû őrület ringatott, röpített, s lágyan ejtett el, akár egy pihét.

Sosem éreztem ehhez foghatót, s féltem, hogy többé be sem érem kevesebbel. Már nem harcoltam önmagammal, s nem kellett érte küzdenem. Odaadtam mindenemet, azt is, aminek létéről nem is tudtam. (...) Szerettük egymást.

A világ olyan (is), amilyennek látod. Ki mondta, hol, mikor, és miért? Felületesen szemlélve mennyire nem jelent semmit, s milyen sokat ér, amikor attól félsz, megbolondultál.

Legjobb lett volna egyáltalán nem gondolkozni, soha többé; hisz az emberiség egy része így is elboldogul, mi több, kifejezetten ettől boldogul.

- Szerencsés ember: nem paranoiás. - Annál is szerencsésebb: tök hülye.

Mi sem könnyebb, mint egy jókora hazugsággal azonosulni.

Az irigy ember élete a legszörnyûbb. Hiszen kénköves, pokolbéli gyûlölet fortyog benne, elsősorban önmaga iránt, s ezt kell átvinnie másokra, hogy kibírja a kínkamrát, amelyben sínylődni kényszerül: önmagát.

Annyi a beteg elme, hogy hovatovább az egészséges szúr szemet.

Tudod, milyen félelmetes fegyver a testem? Éjszakára mindig kinn hagyom a gardróbban, mert nem mernék benne aludni.

Á, nem vagyok én nyakra-főre alkoholista! Úgy vagyok, mint az állat: csak akkor iszok, ha szomjazok.

Amikor már vészesen rühellem a telet, részletesen magam elé képzelem a tavaszt. Abban a hitben ringatózom, hogy nem hagytam ki semmit: így és így fog kibomlani, lépésről lépésre. Aztán eljő végre a valóságos tavasz; de nem bomlik ám, hanem robban, csodájával ezerszeresen meghaladva képzeletemet, emlékeimet. Akár a szerelem.