Vavyan Fable

Az embernek úgy kell a mese, mint az édes álom.

Meggyújtják a gyertyát, a láng felszökik, kinyújtózik. Örül, hogy életre keltették. Ráfekszik minden fuvallatra, légmozgásra, kihasználja azokat, tudván, milyen rövid az élete. S lassan elfogy, egyre szomorúbb, egyszersmind egyre kétségbeesettebb, végül már reszket, csapong, mielőtt belefúlna az olvadt viaszba.

Csodálatos képessége volt, hogy adott helyzetben sosem azt nézte, mit mondanak neki, mi történik vele, hanem mindig kristálytisztán átlátta a dolgokat, a lényegüket. Ezért nem is idegesítették fel az éles helyzetek, kívülállóként tudta átélni azokat, jellegzetes száraz iróniával reagálva a kihívásokra.

Oly kevés lehetőség adódik a szabadságra. Az egyik: a képzelet. De erről az utazásról gyakorta vissza kell szakadni a világba, s ez olyan, mintha időről időre láncra vernék az embert.

Ha valami sérelem vagy baj éri, a fájdalmat félre kell tenni néhány napra, akár az esti lapot, olvasatlan. S mire egy hét múlva odanéz, másként látja már, miként a múlt heti újság hírei és szenzációi is elavulnak pár óra alatt. Szinte magától kikristályosodik minden.

Nem olvasott a lélek gyógyításáról? Van-e különb orvosság, mint az emberi szó?

A pozitívos energiaáramlás valójában szeretetérintés.

Regényeset mesél a csend.

A kulcslyuk a stilizált semmi.

Te egy porcukormókus vagy, napozni lehet a szívednél.

A mindenttudás rém fárasztó lehet, a mindent-jobban-tudás pedig még sokkal jobban nyüstöli az elmét.

A Föld alig várja, hogy kiveszejtsük magunkat, mert ő tudja az igazságot: van élet az ember után!

Ha ilyen igazságtalan a földi berendezkedés, miért ne lenne hasonló a mennyei is?

Van egy ősrégi alapértékrend, ha aszerint élnénk, kijönnénk önmagunkkal, és a világ is teljesen jól kijönne velünk. Ezt igyekeznek felülkiabálni a mindenkori elvárásemberek. Azt üvöltözik, hogy kövesd a trendeket, viselkedj sztereotip módokon, versenyezz mindenáron, extrémkedj, légy sovány, "szabad", önmagad. Ám ha te fogcsikorgatva törekszel megfelelni e kívánalmaknak, fura módon inkább képmutató, zavarodott, felelősséghárító, elbutult, öngyûlölő leszel.

Engem nem dob fel az egysíkú világlátás. Az ember nem ez vagy az, hanem maga a sokféleség.

A szerelemben nem a repült órák száma, hanem a szárnyalás milyensége számít. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az ejtőernyős ugrások számánál jóval fontosabb a lebegés varázsa.

A regényes látásmód sokszínûvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában.

Nemrég egy kutatócsoport azt vizsgálta, hogy az emberek hova szeretnek járni. A karibi szigetekre, könyvtárba, moziba, szvinger klubba, színházba, raftingolni? A felmérés eredménye szerint az emberek legszívesebben vécére járnak!

Rosszul viselem a koromat. Azt, amelyben élek. A legenda szerint Szaisz egyiptomi városban volt egy lepellel letakart kép, és aki az átkos fátylat fellebbentette, többé nem mosolygott. Úgy látom, az emberiség önhibáján belül szaiszi fátylas korszakba jutott.

Nem gondolkodunk. Nincs mivel. Lövünk. Van mivel.