Vörösmarty Mihály

Légy híve rendületlenûl Hazádnak, oh magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar.

Nem hervaszt engem szerelem, De bú és fájdalom; A sírba szállt le jegyesem: Elhúnytát siratom.

Örökké a világ sem áll; De amig áll, és amig él, Ront vagy javít, de nem henyél.

Ha férfi lelkedet Egy hölgyre föltevéd, S az üdvösségedet Könnyelmûn tépi szét; Hazug szemében hord mosolyt És átkozott könyût, S míg az szivedbe vágyat olt, Ez égő sebet üt.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Láttalak álmomban, harag ült szép homlokod élén S egy csókom haragod fellegit elzavará.

Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán.

Álom, álom, édes álom! Altass engem, légy halálom, Légy halála életemnek S élte haldokló szivemnek.

Eljátszottad már kis játékidat, Kedves fiú, hamar játszottad el; Végsőt mosolyga orcád, s a halál Leszedte róla szép rózsáidat: Nemcsak magad menél, elvitted a Szülék vidámságát, elvitted a Legszebb remények gazdag bimbaját.

Ah nem tudlak elkerûlni, Mert szivemben vagy; S szép, mint hajnal szép világa, De - kegyetlen vagy.

Inkább válnám életemtől, Elszakadnék en szivemtől, Poklot érted megkerülném, Minden jómat eltemetném Inkább, mint elhagyjalak.

Gondolj merészet és nagyot, És tedd rá éltedet: Nincs veszve bármi sors alatt Ki el nem csüggedett.

A szerelmes Csillagot hordoz szemében: Annak nincs sötét s homály, Bár bolyongjon éj felében, Kedvesére rátalál.

A természet örök könyvét forgatni ne szünjél: Benne az istennek képe leírva vagyon.

Szunnyadj szerelmem, még nincs hajnalod.

Álmodjál örömet, s ha fölébredtél, ne csalódjál, És ha: csalódásod szebb öröm anyja legyen.

A gyülöletnél jobb a tett, Kezdjünk egy újabb életet. Legyen minden magyar utód Különb ember, mint apja volt.

Szörnyüség, most mondja bárki, Hogy leánynak lenni könnyü! Útját úgy eltérdelik, Hogy nem képes elszaladni. Mint lehullott férges alma Láb előtt hever körûle A sok csalfa férfi szív: S aztán lépjen, s ne botoljon! Oh, én inkább hódolok.

Vágyaimnak vég határa, Itt vagy, s reszketek belépni.

S ez minden, amiért az ember él? Setét, üres, határtalan kebel, Oh, a te magányod rémítő lehet! S így útazóim útra nem vezetnek. Egyik mint bálványt, hitvány port ölel, A másik rommá tenné a világot, Csak hogy fölötte ő lehessen úr.