Vörösmarty Mihály

Ember vagyunk, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Ah, a szív is úgy nyilik meg, Mint sötétben a szemek. Boldogságban zárva tartja Rózsaszínü ajtaját, Az örömnek gazdag árja, Hogy ne fojtsa el lakát; Búban, kínban, szenvedésben Titkos mélyeit kitárja, Hogy, ha még van, a reménynek Elfogadja sugarát.

Hol van a te régi kedved, És mosolygó gyermek álmod? Sírsz-e? sírj, ha nem nevethetsz, Rég ohajtott köny szemedben, Rózsakendő kezeidben, Sírj, s töröld el könnyedet.

Mintha mély sír lettem volna, S benne lelkem a halál, Oly sötét volt álmaimban A sors, mely fölöttem áll.

S a lélek! - ami gondol, és akar, Ohajt, és képzel, búsong, és örûl; Ez a világok alkotója bennem, S rontója annak, amit alkotott; A lélek! ami emberré teszen, Azt mondom annak, s még nem ösmerem.

Ébredj föl, vagy ha még álmodni jobb, Menj, álmodd vissza, amit álmodál, Mert a valóság csalt remény.

Most tél van, és csend, és hó, és halál.

A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövőnek.

És mégis - mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken.

A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mû felett És bánatában ősz lett és öreg.

Az egy szerelmet, még nevét sem adnám: Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg.

Kár, hogy a pap megkeresztelt, Jobb volnál pogánynak, Mert pogány vagy és kegyetlen Híved fájdalmának. Vagy ha már meg kelle lenni, Mondtak volna másnak, Szép-, hamisnak, kellemesnek Csak ne Laurának.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté.

Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress.

Határozz, és kimondtad sorsodat.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

Hová merûlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez?

Szerelem oltárán Még a fájdalom S köny, minőt nem adhat Többé hatalom; Egy kicsin köny, ah de tenger, Melyben a szív - s életinger Mélyen sûlyed el. A köny elhullt s érzeketlen, Tompán, bútlan, örömetlen Áll a puszta mell.