Vörösmarty Mihály

Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés.

Élte kiterjedjen boldog és hosszu időkre, Hogy örömére legyünk magzati, jó szivinek. Éljen kedves Atyám, s minden rossz messze kerûlje Érdemmel teljes s gondviselő kebelét, És igy egésséggel kívánom áldja meg a menny Föld kerekségének Istene és Nagy Ura; Vígság és örömök legyenek követői ezeknek Melyek a Boldogság eszközi és mivei.

Szeretve tísztelt jó mamám Kivánatom neved napján Ez, hozzád és üdvözletem: Hogy tégedet a Jó Isten Számos évekig éltessen, Minden javával szeressen.

Ugy áldjon meg isten neved napján, Hogy beérhesd vele minden órán. Legyen élted mint a virágos fa: Remény s öröm virágozzék rajta.

Éj vagyok, te csillag, Fényes és hideg, Én setét a bútól S vágy miatt beteg.

A reménység elhagyott, Csak te vagy hû, csak te vagy társ, Szûnhetetlen gyötrelem, Tél a szívnek, tél az észnek, Kétségbeejtő szerelem, Csak te nem hagysz, s mint sötét por, Mint felhő a vész elől, Hasztalan fut szûm előled.

Oly szép szemem ha volna, Mint a tiéd, Szívfoglaló hatalmát Megérzenéd.

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Kormosan, de tiszta szívvel, A füst barna fiai Beköszönünk ma hozzátok, Házak boldog urai. És kivánunk, és ohajtunk Ujnál újabb esztendőt, Szerencsével rakodottat, Nem is egyet, sem kettőt, Hanem igen, igen sokat, Annyit, mint a kis világ, Mennyi csillag van az égen, Régi fákon mennyi ág.

A sötétben szikra is világít, Jó reményem, el ne hagyj.

Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett.

Az ember feljő, lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tükrözik. Megmondhatatlan kéjjel föltekint, Merőn megbámúl földet és eget; De ifjusága gyorsan elmulik, Erőtlen aggott egy-két nyár után, S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia. Kiirthatatlan vággyal, amig él, Túr és tünődik, tudni, tenni tör; Halandó kézzel halhatatlanúl Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, Még a hiúság mûve van porán.

Szívemet hagyom hidúl; Lásd, hogyan mégy rajta át, Mert alatta tenger a bú, S a sohajtás fergeteg.

S alszik a gond, mint a gyermek, Mely sirásban fáradott meg, Föl nem ébred, meg nem hallja, Hogy vendég jön, és megyen!

Most mint elkapott levél, Kit süvöltve hord a szél, Nyugtalan vagyok magamban, Örömemben, bánatomban, S lelkem vágy szárnyára kél.

A jellemvonások ügyes megválogatásával és találó felnagyításával minden emberi lény gondolkodásmódját és természetét olyannak rajzolhatjuk, mintha az csupa riasztó ellentétből állna.

Pénz kell-e? izzadj; járj utána, s lesz.

Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég.

Ne szánj meg éltem szûnte után, utas! Ne szánj! nyugalmam felzavaró szavat Ne mondj felettem, kinjaimnak Vélem egyûtt temetése itt lett.

Mit mondjak, mit ne mondjak? Mind hasztalan! Te mégy s egy örömünknek Már vége van.