Wass Albert

Megszokta, hogy minden ember egy idegen lény ezen a földön, akármilyen kapcsokkal is csatolja őket egymáshoz a vér, borzalmasan messze van mégis egymástól a lelkük. Minden embernek csak a maga érzései a fontosak, mert minden ember azt hiszi, hogy csak őérette van a világ, és minden, ami rajta van ezen a világon, felesleges, ha nem az ő vágyait szolgálja.

Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyû óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.

Néha megtámadták mélyről jövő, ismeretlen érzések, és tépték, szaggatták a szívét... mert ilyenkor ő is érezte, hogy van szíve, ami érez, szenved és fáj... ilyenkor végtelenül egyedül érezte magát, és nagyon, nagyon üresnek... úgy érezte ilyenkor, mintha el lenne különítve a világtól, a boldog emberek boldog világától, mint aki nem ad semmit és nem is kap semmit, mert nincs a lelkében semmi, amit adjon, és nincsen senkije, senkije, akitől kapjon.

Alig volt tizenhét éves, mikor az első vallomást rebegte el neki egy lesütött szemû diák, aki napokig, hetekig készült ennek az egyetlen mondatnak a kiejtésére. És kacagva adta magát egy másiknak, csak azért, hogy másnap kacagva téphesse szét a virágait, és kacagva vághassa a szemébe: nem kellesz már. (...) Végigkacagott egy egész életet. Hiányzott belőle valami, mint ahogy hiányzik az éjszakából a fény. Mert a kacagása nem örömkacaj volt, csak valami éles, keserû indulatkitörés, valami megzabolázatlan állati szenvedély. Mert hiányzott belőle valami. Maga sem tudta, maga sem érezte talán. Az éjszaka sem érzi, hogy nincsen benne napfény.

Akinek nyugtalan vágyai vannak, az nem boldog. A boldogság az, amikor nem vágyunk semmire.

Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen.

Ne keress olyasmit, amit Isten elrejtett a szemed elől. Az ember mindent megtud idejében, és senki sem hal meg korábban egy perccel, avagy későbben egy perccel, mint ahogy az ideje szól. Eredj haza, végezd a dolgodat, s igyekezz tiszta lenni és becsületes, mert azoknak könnyebb a halál.

Tudja, sokszor a szavak hibásak csak. Az ember akar valami jót, s a szavak másképpen jönnek valamiképpen, és egészen más lesz belőle, mint amit az ember akart. A szavak csak úgy jönnek, az ember nem is gondol oda, csak kimondja őket. És készen van a baj.

Az emberek ott lent nem tudnak a láda nélkül meglenni. Először csinálnak egy kicsit, és úgy hívják, hogy bölcső. Aztán csinálnak egy nagyot, és úgy hívják, hogy ház. És benne élnek. És benne élnek a szokásokban és a törvényekben, és nem tudnak mozogni a ládától. És az utolsót úgy hívják, hogy koporsó. És azt hiszik, hogy ezek nélkül a ládák nélkül nem is lehetnének emberek. Ládából ládába. Mindég egyik ládából a másik ládába. És a végin a földbe, és ott is csak ládába. Ennyi az egész életük. Azért olyan keserûek, és azért tesznek annyi gonoszat, mert keserûek. A láda sohasem engedi mozogni őket úgy, ahogy szeretnének. Nem tudnak mozogni jól.

Ami szép, az eltelik, és csak olyan jön helyébe, ami csúnya.

Aztán meglátott a moha között egy hangyát. Kicsike kis sárga hangya volt, és hatalmas nagy fenyőtût cipelt. Elakadt vele, kínlódott. "Vajon hova viszi? Milyen nagy akarat van benne! Mennyi sok akarat van a világon, lent és fönt és mindenütt. Sokféle nyüzsgő összevissza akarat, ami mind előbbre visz valamit... de mért és hova, ki tudja azt?..."

A szennyes víznek is tiszta a teteje. A mocsok csak azután kerül elő, ha kiöntjük az egészet.

Minden időben végiggondoltam az élet sok furcsa dolgát, s minden idő más gondolatokat érlelt. Furcsa az emberi élet és titokzatos.

Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb... és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.

Azt mondják, egyhangú a vidékünk, s azért vagyunk mi is olyan lassú és unalmas emberek. Lehet, hogy igazuk van. Lassúak vagyunk és unalmasak. Nem sietünk ködös célok felé, és nincsenek sokszínû kalandos terveink. Szelíden hullámzik életünk folyása fel és alá, bánat s öröm között, puhán, mint ahogy dombjaink vonala hullámzik körülöttünk, melyekről azt hisszük, mindig egyformák, és mégis mindig mások.

A kultúra nem azt jelenti, hogy fogkeféd van és meg tudod indítani a gramofont. A kulturált ember látni és érezni tudja a szépet és a jót.

Valamennyi embernek ugyanaz a célja, mint Neked: emberi módon akar élni. Békét és nyugalmat akar. Otthont, vagyis egy szemétdombot, melyen ő a kakas, aki kukorékol. Azonban több a kakas, mint a szemétdomb. És így egymás között meg kell osszátok a dombot és a kukorékolást.

Minden vagyonodat elvesztetted. A virágok is elvesztették színpompás ékszereiket, csak puszta gyökerük maradt meg a föld alatt. Azért ne hidd, hogy most már többé sohasem fognak virágozni.

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?

Dolgozz, de ne nagyon sokat. Annyit éppen, amennyi kell ahhoz, hogy úgy élhess, ahogy kedvedre van.