Aztán meglátott a moha között egy hangyát. Kicsike kis sárga hangya volt, és hatalmas nagy fenyőtût cipelt. Elakadt vele, kínlódott. "Vajon hova viszi? Milyen nagy akarat van benne! Mennyi sok akarat van a világon, lent és fönt és mindenütt. Sokféle nyüzsgő összevissza akarat, ami mind előbbre visz valamit... de mért és hova, ki tudja azt?..."

Kapcsolódó idézetek

1. A hangya döglött legyet cipel, de a hangya túl kicsi ahhoz, hogy élhessen, a légy elég nagy volna hozzá, de döglött, az eleven hangya mozgatja, ezért mégis élőnek látszik, az élő halott, a halál terhétől a halott élőnek látszik, de valójában nem az. A halál és az élet elválaszthatatlanul összefonódik, a halál átjárja az élet teljességét, és ez a szöveg szinte minden pillanatában és minden szintjén tetten érhető. A halál megeszi az életet, és jelen van mindenben. Herta Müller
2. Valami vinnyog... Kint vagy idebenn? Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem? Egy hang nyüszít bennem órák során át, meg-megszakítja együgyû sirámát, majd újrakezdi... Mért zokog vajon e táguló s szûkülő fájdalom? (...) Vadállatot gyötörhet így a honvágy, mely ketrecébe hozza zöld vadonját. Minden árva élőlény így vonít, ha érzi, hogy elvesztett valamit, s legfojtogatóbb akkor lesz magánya, amikor a sosem-voltat kivánja. Kálnoky László
3. Úgy látszik, az ember akarata olyan, mint a szobába tévedt méh, amely szabad utat lát maga előtt, de az ablaküvegnek röppen, s hiába próbálkozik kijutni, valamitől nem lehet. Vagy inkább az a helyzet, mint egy nagyobb üvegbe zárt méhcsaládnál, amelynek minden tagja repülni akar, de oly kevés az a szabad térség, amelyben szárnyát bonthatja, hogy minduntalan egymásnak ütköznek.
4. Megácsoltam a keresztet, ott fönt a tó fölött, és odaszúrtam a sír fejéhez. Hogy nyoma legyen az Istennek ott is, ha már arra járt. Nyoma legyen. Láthassa mindenki: ott járt, és ezt meg ezt csinálta. Az Isten. Ez a roppant nagy fekete medve, aki úgy kószál a világ fölött, hogy nem lehet tudni, mikor, hol... de egyszerre csak átlép az emberen, és a világ sötét lesz, vak és siket. Csúnya és dögszagú. Mindenütt, amerre a nyoma elkanyarog. Hát én keresztet ácsoltam a nyomára, nyírfa keresztet, fehéret, szépet, egyeneset, ott, ahol engem eltaposott. Nyomorékká, mint medve a hangyát. Wass Albert
5. Az ember feljő, lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tükrözik. Megmondhatatlan kéjjel föltekint, Merőn megbámúl földet és eget; De ifjusága gyorsan elmulik, Erőtlen aggott egy-két nyár után, S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia. Kiirthatatlan vággyal, amig él, Túr és tünődik, tudni, tenni tör; Halandó kézzel halhatatlanúl Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, Még a hiúság mûve van porán. Vörösmarty Mihály
6. A vándorló madár elindul valahonnan, és elindul valahová. Az ősi ösztönök pókhálója abban a pillanatban összeköti az életnek, a földnek, a szívnek és gyomornak ezt a két helyét, s erről letérni éppen úgy nem lehet, mint a vonatnak a sínekről. Elpusztulhat az egész csapat, elpusztulhat minden gólya az utolsóig, de az utolsó, a legutolsó ugyanezt az utat keresi meg, mint ahogy egyik szobából a másikba átmenni csak az ajtón lehet. Fekete István
7. Csak ment előre, bizonytalanul, s most már egészen irányt vesztve. Imént még kutatott valami után, most már csak menekült. Nem éhezett már, nem fázott, csak félt. Egyik ösztön kiszorította a másikat. Egyetlen gondolata az volt: menekülni, menekülni. Mi elől? Minden elől. Az élet szörnyû falakkal zárta körül mindenfelől. Ha szökni tudott volna a világból, megtette volna. Victor Hugo
8. Élt egyszer egy fehér madár az erdőszéli kék tónál, ám hiába szerették társai, szíve egyre csalta játszani. Otthagyta őket, s ment a szellők szárnyán, arra, amerre a titkot súgta a bölcs, erdei páfrány. Kalandok sora várta, kétségek gyötörték, majd az út végén felcsillant a fény. Fekete madárra bukkant, ki magában élt, olyan vidéken, hol mindenki csak félt. Egymásra néztek, s más lett rögvest a világ, a fekete s a fehér egyformán színessé vált. A. O. Esther
9. Érezte, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Két magányos ember repül a szélben, mint a pitypangmagok, és cipelik egymás kívánságait. Persze, megijedt az érzései miatt. A hite minden morzsájával szemben állt ez az érzés, de hiába próbálta, a szíve mégis gyorsabban kalapált, amikor a bőrük egymáshoz ért, és nem bírta megállni, hogy ne keresse, ha úgy gondolta, a közelben lehet. Nem tudta megakadályozni, hogy megszállja gondolatait. (...) Akkor is a karjai közé keveredett, ha nem tárta ki őket. Hívatlanul állított be, mégis kinyílt előtte minden ajtó, újra meg újra. Vonzotta a jelenléte, vonzották az érzések, amelyeket kiváltott belőle, vonzotta a csend, és vonzották a szavak. Beleszeretett. Cecelia Ahern
10. Sohasem lehet tudni, honnan jön a váratlan. Az élet mélységei félelmetesek. Kis gyûlölet nincs. A gyûlölet mindig rettenetes. Nagyságát a legkisebb lényben is megőrzi, s mindig teljes marad. Az elefánt, ha egy hangya gyûlöli, veszélyben forog. Victor Hugo