Ugrás a tartalomra
Alig volt tizenhét éves, mikor az első vallomást rebegte el neki egy lesütött szemû diák, aki napokig, hetekig készült ennek az egyetlen mondatnak a kiejtésére. És kacagva adta magát egy másiknak, csak azért, hogy másnap kacagva téphesse szét a virágait, és kacagva vághassa a szemébe: nem kellesz már. (...) Végigkacagott egy egész életet. Hiányzott belőle valami, mint ahogy hiányzik az éjszakából a fény. Mert a kacagása nem örömkacaj volt, csak valami éles, keserû indulatkitörés, valami megzabolázatlan állati szenvedély. Mert hiányzott belőle valami. Maga sem tudta, maga sem érezte talán. Az éjszaka sem érzi, hogy nincsen benne napfény.
Kapcsolódó idézetek
-
Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak maguktól törtek elő, és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...) Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem is én lettem volna, mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé válni szerettem volna. A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más, színesebb területekre - nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak -, és én tudtam, hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak, de nem törődtem vele, hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó, s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye fejezte ki az igazi életet.
Erich Maria Remarque
-
Fiatal volt, majd kicsattant az élettől, és ezt maga is jól tudta. Bizonyára ezért kacagott. Mert olyan jó fiatalnak és szépnek lenni, és a halálról fecsegni ostobaságokat.
-
Elnevettem magamat. Egyszerûen nem bírtam ki, bár fájt minden arcizmom. Amikor abbahagytam a nevetést, álltam tekintetét. Pillantása lehámozta rólam az évek során felötlött védelmi álarcaimat, a tagadást, a titkokat, a kötelező sminket, a hamis mosolyokat.
-
Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni. Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked se bírtam igazat mondani.
Szabó Magda
-
Semmit sem adtál, csak azt a percnyi sírást. (...) Ennyi maradt. De ez megmaradt, egyedül igaz bizonyítékként, hogy ami elmúlt, nem semmi volt, hogy az érzéseknek súlya volt, szépsége volt, lángja volt. Ez a kis kivetkőztető, hangtalan sírás, ez az, amire élesen, tisztán emlékezem, a szétnyomott nedvességre az arcodon. Bánat futott át a földön: valami történt. Létezett valami, aminek minden más jele bizonytalanná oszlott a messzeségben, az időben, de hogy akkor, utoljára, utolsó percben csupán, miután oly hosszú ideig bizonygattuk magunk és a másik előtt, hogy vége, nincs semmi már, nincs értelme, minek volt, miért kellett találkozni és álmodozni, hogy végül akaratlanul, akarat ellen mégis áttört a sírás, a bizonyíték. (...) Sírtál, és tudom, értelme volt a "semminek".
-
A két szemem oda kellene adnom egy vak embernek. A két fülem egy süketnek. A két lábam egy lábatlannak. A két kezem egy olyannak, akinek leesett a két karja. Az orrom oda kéne adnom egy orratlannak. A fogaim egy fogatlannak. A szívem egy szívtelennek. A hajam egy kopasznak. (...) Ha ennyire oda tudnám magamat adni, még akkor sem mondhatnám magamat önzetlennek, tudom.
Szép Ernő
-
Ennyi csalódás után nem tud már több hitet vinni a meginduló barátságba, kihunyt benne a temperamentum, úrrá lett rajta a sötéten látás. Kifosztották. Lassankint loptak ki belőle mosolyt, humort, életörömet, bizalmat.
Muráti Lili
-
Tetszel, megadom magam. De figyelmeztetlek, hogy ez a vonzás, ez a szerelem, pontosan huszonnégy óráig tart majd. Az első álomra következő ébredés elûzi arcod emlékeim közül, mint a napfény a hajnali ködöt. Édes arc, ködből vagy. Amíg beszélek rólad, már homályosabban látlak. Mikor pontot teszek e mondat végére, szomorúan (...) észlelem, hogy már nem is látlak.
Márai Sándor
-
Húszéves korában volt egy nagy szerelme, aki megcsalta, erre gyártott egy roppant tetszetős elméletet arról, hogy akkor ő most már nem szeret bele senkibe (...). Ez mûködött is egy darabig, de aztán kikezdte a lelkét az érzelemmentesség.
Ara Rauch
-
Hazudtam másoknak, hazudtam eleget.
Hazudtam magamnak is mindent, amit lehet.
Elmondtam százszor, hogy minden frankó és kerek.
Nem voltam más, csak egy szélhámos kis gyerek.
Túlzott egoizmus, önbizalomhiány.
Szeretetre éhes ember, ki azt hitte, hogy zsivány,
de nem voltam az, inkább csak egy bolond.
Hitevesztett, aki minden álmáról lemond.
Aztán jöttél te, halálos tavasz.
Minden megváltozott, nem hittem, hogy te is akarsz.
Mert én akartalak téged, ez nem volt kérdés.
Szerelmes lettem, ez volt a legelső lépés.
Horváth Tamás