Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen.

Kapcsolódó idézetek

1. Furcsa az élet. Ahogy összehoz két embert itt meg amott, mintha csak véletlen lenne, s aztán egymáshoz láncolja őket a barátság láthatatlan erejével. Wass Albert
2. A földi életnek különös sajátsága, hogy az ember néhanapján úgy érzi magát, mintha örökké, örökké, de mindörökké élhetne. Az embert néha olyankor fogja el ez az érzés, ha nagyon korán kél és megy ki a szabadba, még hajnalhasadása előtt, abban a finom szürkületben és megáll egyedül a mezőn s föltekintve az égre, figyeli, hogy a halavány égbolt miként változik meg, miként pirosodik át, míg a kelet bámulatos átalakulásától csodálkozva kiált fel s a szíve dobogása is megáll az előtt a fönséges látvány előtt, amint nagy méltósággal fölbukkan a nap, amint fölbukkan minden istenadott reggelen már annyi ezeresztendő óta. S olyankor is így érezzük magunkat, amikor napnyugtakor megállunk egy csöndes erdőben, amelynek lombjai között átszûrődik a verőfény titokzatos aranycsillogása és lassan, nagyon lassan suttog valamit, amit megérteni nem lehet, bármiként is szeretnők. S néha akkor is örökkévalónak érezzük az életet, ha az éjszaka véghetetlen csöndjében föltekintünk a mélységes kék égbolt sok millió csillagai közé. S halhatatlannak érzi magát az ember akkor is, ha távoli zene hangjaira figyel, vagy ha nagyon mélyen belenéz valakinek a szemébe. Frances Hodgson Burnett
3. Egy ember élete (...) szilárdan kell hogy gyökerezzen a szülőföldben, hogy magába szívhassa a gyengéd szeretetet a táj és az ott élők szorgos munkája iránt, a tájat betöltő hangok és az övéi beszédének jellege iránt, hogy első otthona soha semmivel össze nem téveszthetően ismerőssé váljon, ha majd kitárul számára a világ. George Eliot
4. Az ember kötődik. Tájakhoz, ősökhöz, anyanyelvhez, tárgyakhoz, emlékekhez, hagyományhoz. Ez a kötődés át- meg átszövi érzelmi életünket, meghatározza értelmi fejlődésünket. Csakhogy az ember szabadulni is akar. Gonosz és terhes emlékektől, elvásott és megkopott tárgyaktól, nyûgös hagyományoktól. Elszakadni az ősök követelőző árnyaitól, menekülni unt tájak szûk börtönéből. Egyszerre érezzük a szülőföld vonzását és a távolságok nosztalgiáját. Száraz Miklós György
5. A szerelem lekötözi az embert egy pontra s egy lélekhez: de az élet hívja a magános szívet, és maga erejére erősíti. Móricz Zsigmond
6. Az, hogy mi köt össze minket, néha megmagyarázhatatlan. Akkor is összetart, ha már a köteléknek el kellett volna szakadnia. Van, ami még a távolságot is legyőzi, és az időt és a józan észt; és néha egy kötelék örökké tart.
7. Az, hogy mi köt össze minket, néha megmagyarázhatatlan. Akkor is összetart, ha már a köteléknek el kellett volna szakadnia. Van, ami még a távolságot is legyőzi, és az időt és a józan észt; és néha egy kötelék örökké tart.
8. Miből építkezik az ember, amikor úgy érzi, romokban hever körülötte a világ? Az általa belátható környék, a végiggondolható gondolatok, a megélhető érzelmek. Arra gondol, hogy talán mégis akar tőle valamit az élet, ha eddig meghagyta. S elkezdi magát újraépíteni. Megkeresi az első téglákat, leveri róluk a régi, töredezett habarcsot, óvó kézzel végigsimítja valamennyit. Új kötőanyagot kever. Előtte gondosan alapot ás, mélyebbet az előzőnél, mindent többször is megmér. Ezúttal nem olyan felszínes, mint először volt, most már tudja, hogy sokszor századmillimétereken múlhat a siker. Nagy István Attila
9. Az emberekben él a vágy, hogy bejárják a földet. Mászunk, járunk, aztán futunk, mindezt azért, hogy egyre messzebb kerüljünk attól a helytől, ahonnan jöttünk: otthonról. Tapasztalatból tudom, milyen csodálatos érzés, amikor megváltozik a környezetünk, és most azt is tudom, hogy otthon maradni, hagyni másokat elmenni, maga is egy fantasztikus utazás. Mert amikor elengedünk valamit, helyet teremtünk valami egészen másnak (...), valaminek, amit nem vártunk (...), valaminek, amitől az otthonunk váratlan kalandnak tûnik, utazásnak, ahol minden sarkon új kincsek várnak, ahol a világ a teljes bonyolultságában eljön a lakásunkba, mert a végén az erő nem csak azokkal van, akik elmennek, de benne van abban is, amit maguk után hagynak.
10. Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi föl az életét, mit tagad és mit nem vall a magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyire zúgolódik is gyenge óráiban, és bárhogy szeretne tőle néha-néha megszabadulni. Kodolányi János