Wass Albert

Nem az a szabadság, hogy úgy élhetsz, mint egy diktátor és kedved szerint érvényesítheted a benned felgyülemlett gyûlöletet. Szabadság az, hogy nincs diktátor fölötted más, csak a Teremtő Rend. És hogy a gyûlölet ellen megvédelmezheted magadat a szeretettel.

Fél világot is bejárhatod, más ember földjén testvértelen leszel, s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, ha nemzetedről megfeledkezel.

Minden, ami körülöttünk van, Isten. A fák, a virágok, a madarak, az emberek... minden. Még a juhok is. A szél, a víz, a tûz... a fák illata éjjel... minden Isten. Ha a lelkünkön keresztül nézzük.

Abban a percben meg kellett volna érezzem, hogy mit jelent magyarnak lenni. Elsősorban jelent örömet, mindazt az örömet, ami becsületes szándékban s a munkában megterem, meg azt az örömet is, hogy az igazság mindig erősebb a hamisságnál, még akkor is, ha hosszú ideig szemérmesen eltitkolja erejét. Második sorban jelent büszkeséget, hogy bírni tudtuk a szenvedést, amit azért rakott Isten a vállunkra, hogy általa megerősödjünk egyrészt, másrészt pedig tanuljunk belőle és igazságosabbak tudjunk lenni másokkal, mint azok voltak velünk. Jelent még erős és jókedvû elhatározást is, hogy no világ, most aztán csudálkozz, ha újra kezembe veszem a kaszát. De ugyanakkor bánatot is jelent, igaz testvéri bánatot azok miatt, akik számára továbbá is a remény marad magyarságuk egyetlen vigasztalása. Ennyi mindent jelent magyarnak lenni, és éppen az a szép benne, hogy örömet is és bánatot is, büszkeséget is és erős elhatározást is egyszerre jelent.

Valahogy mégis megokosodott a világ, megcsendesedett. Az emberek ráismertek az élet rendjére, hogy akik együtt kell éljenek ezen a földön, azok között békességnek kell lenni. Hogy a föld egymáshoz fûzi az embereket, s közös kötélen vonszoljuk valamennyien a sorsot.

Úttalan utakon... De túl lélek-határon, túl gondolaton, túl minden álmon valami messze vár reánk, egy fénysugár e rút világon: talán egy "mindent felejtés". Talán egy "mindent újrakezdés" a végső sziklaszálon.

Annyit a magam buta fejivel is tudok, hogy az emberi élet rendje olyasmi, mint teszem azt a halak élete a patakban. A nagy fölfalja a kicsit, amikor teheti, s a kicsi, ha okos, elbúvik előle a gaz közé. Na már most, ha én nadragulya magját szórom a patakba, attól mind megkerül, előbb a nagy, de azután a kicsi is, és hamarosan mind a hasukkal fölfelé úsznak a víz tetején. Hát ezt csinálják ma a világgal is. Bolondság magját vetik beléje, hogy így tegyék egyformává a nagyot a kicsivel. S meglássa, addig kísérleteznek, amíg mi valamennyien a hasunkkal felfele leszünk, akár a döglött hal.

A megbízható embert még ellensége is tiszteli.

A magyar író feladata minden időben az, hogy írjon, szóban és szellemben magyarul. Ha ezt teszi, nem kell politizáljon. Mert ha magyarul ír, magyar szellemben, lelkiismeretének és felelősségének parancsa szerint s nemzete iránt érzett aggódó hûséggel, ez már több mint politika. Ez már honvédelem.

Trianon árnyékában élve feledjünk el minden személyi sérelmet, pártoskodást és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki szívében és szándékában magyar még, még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek.

Mert élek még! Ha törten is, ha vérben is, ha görcsben is, még ha utolsó is vagyok, kit az özönvíz meghagyott, de harcom végig harcolom s a lobogót megmarkolom!

Lassan jő az öregség. Az ember csak észreveszi, hogy nőnek a hegyek, egyre magosabbak lesznek, egyre hosszabb rajtuk az út, fölfele.

A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.

Aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot.

Ha elszáll majd a legutolsó álom, amelyben hittünk még egy kis nyarat, s a napsugár is messze költözött: reménytelen, nagy hómezők fölött nekünk mi marad?

Valahányszor valaki jót cselekszik ezen a világon: egy (...) pillangó száll föl a levegőbe, s viszi a hírt a Jóistennek.

Legelőször is azt kell megmondjam, hogy a Jóisten, mikor ezeket a furcsa kis tavainkat megteremtette, egy egész kicsit szomorú volt. (...) Azért lettek ezek a tavak is olyan furcsák és olyan álmodozók, hogy aki látja őket, önkéntelenül valami szépet és kicsit szomorút kell érezzen.

Ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ nagyurai esztendők óta gyûléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük, és meg kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat. Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között? Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: Nem, urak! Ne alamizsnát adjatok! Adjátok vissza a hegyeimet!

Jön ezer új Kőmíves Kelemen, ki nem hamuval és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szenteltvízzel és búzakenyérrel és épít régi kőből új hazát.

Isten békességre teremtette az embert, s nem háborúságra, s mindenkinek megadta a maga helyét, hogy éljen, s mit végezzen. Az Úristen tudja, mit csinál.