Wass Albert

Nem mondom, hogy az ember arra született, hogy tisztességes legyen. Mert az ember lop. Abból él, hogy lop. Mint a róka, vagy mint a farkas. Hol az Istentől, hol az emberektől, de mégiscsak legtöbbet az Istentől, mert minden az Istené, s nem az embereké. De aki beáll cselédnek, szolgának egy úrhoz, egy gazdához, akitől fizetést kap, kommenciót, pénzt és mindent, hogy élni tudjon, s még attól is lop: az akkora gazember, akkora egy bitang tolvaj, hogy még az ördög is restell kezet fogni vele!

Eltelt idők mögött csak az emlékezés fehér kendője leng, mint tépett felhődarab szúette, vén fák csonkjain.

Felemás dolgok nincsenek ezen a világon, csak egész dolgok. S ha az ember akar valamit, akkor egészen kell akarja.

Rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak. (...) Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába.

Minden ember életében vannak szerencsétlen percek, amelyekben valami elindul, aminek tragédia a vége.

- Borzasztó dolog meghalni (...). - Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet... Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek... Te hinted le éjtszaka a harmatot a fûre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtûk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe.

A következetes békétlenek tiszteletreméltó különcök. De a megalkuvó izgágák az emberiség bajt okozó méregkeverői.

Az ember beszél... de amit érez, az az igazi.

Semmi sem fontos az emberi lélek betegségeinek kezelésénél, egyedül csak az, hogy a beteg higgyen. (...) És főként: higgyen a saját gyógyulásában. Abban, hogy célja és föladata van még az életben, amit el kell végeznie. Aki mindezt nyújtani tudja a betegnek, az gyógyít.

Az emberi szem tükör, csak kell tudni olvasni benne.

Egy hazugságra épített boldogság nem lehet soha igazi boldogság.

A legnagyobb baj az, hogy sohasem tudjuk egymásról biztosan, ki kicsoda. Az emberek összejönnek, összetársulnak, széjjelmennek, kavarognak, és sohasem tudják biztosan, hogy ki az, aki mellettük van. Ki az? Igen, ez a legnagyobb baj, látod, a világon. Csak néha tudják meg egymásról az igazat. Néha. És csak akkor, ha már késő.

Amikor a törpék megszerzik a hatalmat arra, hogy mindenkit egyenlővé tegyenek, csak egyféle módot ismernek rá. Levágják a fejét azoknak, akik magasabbak.

Ha valamivel nem vagy megelégedve, mondd meg nyíltan. De békétlen ne légy miatta. A békétlenség izgágává teszi az embert és az izgága emberek olyanok (...), mint a darazsak: egyetlen képességük, hogy fullánkjukkal mérges daganatokat okoznak.

A barátság nem azt jelenti, hogy valaki korlátlanul önzéseink rendelkezésére áll.

A panaszkodó ember olyan, mint a rossz gyerek, aki megkíván egy játékot, és amikor megkapja, nincsen vele megelégedve.

Csak a neveletlen emberről lehet tudni, hogy mikor van rossz kedve. Fegyelmezd magad.

A győzelmet (...) ne téveszd össze a sikerrel. A felhőnek sikerül magát a nap és a föld közé tolnia. De legyőzte-e vajon a napot ezzel?

Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fûszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak.

Verejték nélkül termett gabonának szára törékeny és kalásza léha.