Weöres Sándor

Isten vendége vagy e világon! mért nem hagyod, hogy a házigazda minden termét sorra nyitogassa, minden kincsét rendre megmutassa?

A boldogság útszéli szemét, szedhet eleget, ki lenyújtja kezét, az érlelő kínt kell megérdemelni.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét.

A jó vers élőlény, akár az alma, ha ránézek, csillogva visszanéz, mást mond az éhesnek s a jóllakottnak és más a fán, a tálon és a szájban, végső tartalma, vagy formája nincs is, csak él és éltet.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

Szép a való! szebb, mint minden mese, kár, hogy mindünknek hûtlen kedvese.

Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.

Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét. Úgy áradjon szereteted, mint a tûz fénye-melege: mindenre egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.

A kincset az idő nem őrzi - nem: szétrágja, mint a kócjankót a gyermek. A kincsek másként élnek, jeltelen:

A barátság nálam nem vallomásokban és lelkendezésekben, csak a bizalmasság csöndjében szokott nyilvánulni.

Azért szánom én a mai embert, mert a szíve nem bír megöregedni.

Kínok árnyékaiból szólok hozzád, Istenem. Kín mar, sújt, temet, józan eszemet vak veszélyben, láncos mélyben ne hagyd elveszítenem.

Ha tettet elmulaszt valaki láthatatlanul ott van az a másik aki megteszi.

Szégyelld az elfogadott sok tarka semmit és csak a semminek látszó megfoghatatlannak örülj.

Az esemény jön és elsuhan s az emléknek száz ideje van.

Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain.

A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképû kisértet. A nőé: mind, mely élő és halott, úgy, amint két-kézzel megfoghatod; a férfié: minderről egy csomó kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

Szeretem ernyős szemedet, etető puha kezedet, mellém simuló testedet, csókolnám minden részedet.

Más a képzelet, és más a képzelődés, ahogy más a beszéd, és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint mûködik, és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint mûködik, és amit megteremt, mûalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.