Weöres Sándor

Nagykarácsony immár eljő, érkezik az újesztendő. Míg a mező dermed, fázik, a zöld fenyves csak pompázik.

Várlak a déli sugárban Várlak az éji sötétben Várlak a télben, a nyárban Várlak a földön, az égen.

Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak, hogy adnak, s úgy adnak, hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsákmányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik. Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség, haragjuk szerelem.

A hársfa mind virágzik, a csíz mind énekel, a lomb sugárban ázik, csak szíved alszik el.

Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz s mindig hû vagy önmagadhoz, mást akarva sem tehetsz. Akármit téssz, akármint téssz, azt teszed, mit legjobbnak vélsz - mi a jóság, ha nem ez?

Aki még nem kíváncsi: tudatlan, Aki már nem kíváncsi: bölcs.

Saját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála. Ó, könnyû neked, elbírod nélkülem a sírt, de bírjam, nélküled, az életet?

Szép szemeidtől vérzik az ég, sok sebe csillagos ösvény. Egy hajfürtöd nékem elég: sok sebemet bekötözném.

Tetteid medre: életed.

A múlt a jelen alakja; a jövő a jelen illata.

Életed: tarka pergő kép a leplen, a főszemély is, a néző is te vagy; a lámpa kigyúl, a kép tovalebben, hogy fényben felocsúdj, vagy felriadj.

Minden csak önmagának talmi képe, hisz elmállik, emléke sem marad; de nézz a mult dermedt jégtengerébe: ott megrögződött minden mozdulat.

Felébredek: nem az vagyok, ki voltam. Elalszom: holnap megint más leszek. De élve, holtan, utcán, kriptaboltban én emlékezem és én feledek.

Legyen tiéd, ha kell, az imádott szerencse, de engem őrizzen tetteimnek bilincse,

Amíg sorvadsz a vágytól: nem lesz tiéd a rózsa. Végy példát a rigóról, vígan lármáz a lomb közt: "Dalommal költekeztem, harmattal részegedtem, jóllaktam hûs fügével: tudnál-e nem szeretni?"

Én szegény bolond, mit vesződöm itt veled? Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más...

Unom már minden részemet, a gyomromat, a fejemet.

Jó lenne a sorsot félrevetni, álmod pelyhén újra megszületni. Ha álmodban újra élni tudnék, kicsit sírnék, hogy csicsígass, kicsit rínék, hogy babusgass, aztán csöndben megint elaludnék.

Az ember akkor lesz ember, ha átvilágítja mélyéig önmagát, s a benső világosságból környezetére sugarat bocsát.

Bolond dolog a holnapot várni, élj kívül az időn, amennyire lehet.