Weöres Sándor

Az élők öntőformája a sírgödör.

Hazugság sosincs egyedül.

Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből.

Rózsa, rózsa rengeteg, Lányok, lepkék, fellegek, Lányok, lepkék, fellegek, Illanó könny, permeteg. (...) Messze libben a hajad, Nevetésed itt marad, Nevetésed itt marad, Mint kendőd a szék alatt.

Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, az egyik nyár, mint a másik.

Az öreg arc, szilárd formáival, a ráncok egyenletes hálózatával: nem csábító, önmagában-való, fenséges, nyugodt szépség. A mai embert az érzékiség rángatja, csak a csábító-szépet ismeri s az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme.

Tág a világ, mint az álom, mégis elfér egy virágon.

Ez a mûvészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A mûvészet nyilván nem e világból való; az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik.

Valaha én is úr akartam lenni; ó bár jó szolga lehetnék!

Én önmagamat keresem: egyetlen lesz, ki nem talál. Én keresem az életem: életem egyetlen halál. Én keresem halálomat és életem majd megtalál.

Gyermekgyilkos mindannyi szülő: nem-lévőt létbe rántott és meghal, aki e világra kijő.

Ne kívánd azt, amit általában örök hírnévnek, halhatatlanságnak neveznek, mert semmit sem érsz vele, ha emléked holtod után is megmarad a jövő nemzedékek emlékezetében, mint összeszáradt múmia a piramisban. Amit a nagy emberek halhatatlanságának mondanak, nem örök élet, még csak nem is örök emlékezetesség, hanem pár száz vagy pár ezer évvel későbbre halasztódó feledés.

Ha külön-külön felismered változatlan alaprétegedet: időtlen-határtalan lényedet, melyben az örök mérték rejlik; s ennek időbeli, véges ruháját: sok-tagozatú egyéniségedet, melyben az esetenkénti igények rejlenek: módodban van, hogy az örök lényed s nem a folyton-változó egyéniséged vezessen.

Az erkölcs, mit kényszeredetten és kedvetlenül viselsz: nem erény, csak gyöngeség.

Az igazi szeretet, mint a napsütés magát senkitől sem sajnálja, magát senkinek sem kínálja. Akinek kell, azé; barát, ellenség: neki mindegy, nincs érdeke és nem csábítja semmi se.

A szenvedés is luxuscikk. Akinek nincsen túl sok testi szenvedése, az ráér lelkileg szenvedni.

Törődj bele, hogy önző vagy és nem is lehetsz más. Ha pénzt adsz a koldusnak, legjobb esetben azért teszed, hogy saját jószívûséged panorámájában gyönyörködhess. A szeretet is önzés. Az az érzés is, hogy hozzátartozóidat jobban szeresd, mint másokat: az ösztön fûz hozzájuk és azért gondoskodsz róluk, mert neked fájna, ha hiányoznának szeretteid szükségletei. Törődj bele, hogy akármit téssz is, nem tudod másból, mint önzésből csinálni - ne is akarj önzetlen lenni, kár a benzinért. Légy egész ember az önzés keretein belül.

Az igazság lengő hinta árnyéka a falon. Van, de sohasem lehet megállapítani, hogy éppen a fal melyik részére jut.

Mennyit beszélünk észszerûségről! És mennyire a szenvedélyek döntenek! De legtöbbször még csak nem is a szenvedélyek, hanem az állati tülekedés, s a közérzet vak giliszta-reflexei.

A por siet. A kő ráér.