William Shakespeare

Mint új ruha, Olyan az új rang: csak a megszokás Tapasztja testhez.

Valóság sose Ijeszt úgy, mint képzelt borzadály.

Egy meggondolatlan Tett néha jól segít, midőn derék Tervünk hanyatlik; s ez tanítson arra: Van egy istenség, aki céljaink Formálja végre, bármiképp nagyoltuk.

E veszett világban aranyos Kezû gonoszság félretol jogot, S a vétek árán gyakran megveszi Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn: Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz Mivoltaként áll, s arra kényszerít, Hogy szemtül-szembe állva bûneinkkel Valljuk be nyilván.

Minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.

Inkább tûrni a Jelen gonoszt, mint ismeretlenek Felé sietni? Ekképp az öntudat Belőlünk mind gyávát csinál, S az elszántság természetes szinét A gondolat halványra betegíti; Ily kétkedés által sok nagyszerû, Fontos merény kifordul medriből S elveszti "tett" nevét.

Minden szeretet Amint idővel támad, úgy idő Mérsékli lángját és hevét, tudom Tapasztalásból. Mert e lángban is Él egy lohasztó bél avagy kanóc; S mindíg egyenlő jó nincs semmi se, Mert a nagyon meggyûlt jóság maga Saját bővébe fúl.

Ifjat éppen úgy Megillet a könnyelmü viselet, Mint élemült kort a coboly perém, Mely meleget tart, és kellő tekintélyt.

Értelem az őrültségben: összeillesztve gondolat és emlékezet.

Gyöngéd a természet szerelme: mindig Küld valamely becses ajándokot Annak sírjába, kit szeret.

Mi az ember, Ha drága idején vett fő java Alvás, evés csak? Nem több, mint barom.

Minél gyöngébb a test, a képzelet Annál erősben mûködik.

Hajolj, merő térd; és te szív, acél Idegzeteddel, lágyulj oly puhára, Mint a ma-szûlt csecsemő inai. Még minden jóra válhat.

Ám sírjon a nyíl verte vad: Ép gímnek tréfaság: Mert ki vigyáz, ki meg szunyad: Így foly le a világ.

Sors, akarat oly ellensarki vég, Hogy terveink legtöbbször füstbe mennek; Miénk a szándok, nem sükere ennek.

Míg éretlen gyümölcs, fáján tapad; Ha megpuhúl: rázatlan leszakad.

Egy bú a másik sarkában tapod, Oly gyorsan jőnek.

A szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból, ami, kerítővé, mintsem a becsület hatalma a szépséget magához hasonlóvá tehetné. Ez valahol paradox volt, de a mai kor bebizonyítá.

Ha engem a körülmény útasít, Én megtalálom a rejtett valót, Habár a föld központja rejtené.

Szerelmi önkivûllét, (...) erővel önvesztébe tör S kétségb`esett szándékra ösztönöz, Mint bármi szenvedély az ég alatt, Mely ostorozza létünk.