William Shakespeare

A szívvel a fő nem közelb rokon, A száj iránt kéz nem szolgálatosb.

Úgy beszélik, Hogy a kakas, a reggel harsonája, Metsző, hegyes torkával fölveri A napnak istenét; s az ő jelére, Ha tûz-, ha vízben, földön vagy egen Csatangol a bolygó lélek, siet Mesgyéi közzé, s hogy van benn igaz.

A bú ha jő, nem jő mint egyes őrszem: Egész dandár beront.

Az álom maga is puszta árnyék.

A nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka.

Csudálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem s józan ész nem bírna oly szerencsésen megoldani.

Rövidség lévén lelke minden Okos beszédnek, a szóár pedig Csak teste rajta és kül cifraság.

A gondolatnak nyelve sose keljen Nálad, se tettre ferde gondolat. Légy nyájas ámbár, de ne köznapi; Kémlelve rostáld meg barátidat, Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal; De minden első jöttment cimbora Üdvözletén ne koptasd tenyered. Kerüld a patvart; de, ha benne vagy, Végezd, hogy ellened másszor kerüljön. Füled mindenki bírja, szód kevés; Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.

Sorsom kiált, és minden kis inat E testben oly rugós keményre edz, Mint a neméai oroszlán idegje.

Ha lángol a vér, mily pazérul ad A nyelvnek a sziv ilyen fogadást. E fényt, leányom - több világa, mint Melegje, és kialszik, míg rakod - Tûznek ne vedd ám.

Nem csupán idomra és tömegben Nő a természet; e templommal együtt Az elme, lélek belszolgálata Szintén öregbül.

Megátalkodni a Bánatban: ez vétkes nyakaskodás, Nem férfias bú; Isten elleni Rugódozás, mely gyarló szívet és Nem béketûrő elmét árul el, És bárdolatlan, együgyû eszet.

Közös, hogy meghal, aki él, S természet útján szebb valóra kél.

Az idők méhében sok minden vajúdik, ami várja, hogy világra szüljék.

Nem lehetünk mind urak, s nem dukál A hûség minden úrnak. Persze látsz Hajbókolót és görnyedőt sokat, Ki boldogan cipeli szolgaláncát, Míg él - akár gazdája szamara, Csak abrakért - s ha megvénül, kidobják! Ostort a jó baromnak! Van viszont, Ki szolga-köntöst, szolga-arcot ölt, De szívét önmagának őrzi meg, S míg tetteti, hogy dolgozik uráért, Csak hízik rajta, s megtömve zsebét, Magának hódol. Ennek van esze.

Te dudva, Ki szép vagy és oly édes illatú, Hogy elzsongítasz. - Minek is születtél!

Apák, ne szín szerint ítéljetek A lányotok szívéről. Nincs varázslat, Amely a szüzek ifjú erejét Megrontja?!

A törött kard még mindig többet ér A puszta kéznél.

Aki búval adós, mit tegyen? A türelemtől kölcsönt hogy vegyen? Az ilyen rigmus két irányba néz, A fele epe, másik fele méz.

Bárgyúság életben maradni, ha az életünk gyötrelem. S hogyha a halál az orvosunk, akkor az a recept, hogy haljunk meg.