Zilahy Lajos

Hol van a szavak színe, selyme, tüze, zenéje, amely utolérhetné e hangulat némaságát?

Gondolkodásom elfogyó erejével lassan tapogattam a titokzatos élet megfoghatatlan értelmét.

Ne nézd a dolgok végső okát, ne kutasd a dolgok végső titkát, mert ez sötét és lesújtó. A kis dolgok fénye az, ami az életet átmelegíti. (...) Ne méregesd az életet, hogy tíz vagy húsz évvel rövidebb vagy hosszabb, ez úgyis mindegy ahhoz mérve, hogy milyen sokáig nem leszel a földön -, ne igyekezz kitörni a körből, amelyben élned rendeltetett.

Vannak pillanatok az életben; amiket soha nem lehet elfelejteni. Vannak pillanatok, amelyek mint parányi tûk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlünk. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre. Az élet hangos, nagy pillanatait gyakran előszedi az ember, minden alkalommal kiszínezi, átfesti, az érdekes, nagy pillanatok lassanként megkopnak, elhalnak a borosasztalok felett a szivarfüstben. Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.

Milyen okosan teremtette az Isten az emberi természetet, hogy mindennek előre tudunk örülni, mindent keresztül-kasul be tudunk járni a képzeletünkkel, ahol öröm és boldogság várakozik, a fájdalom és gyötrelem pillanatai pedig teljesen ismeretlenek maradnak előttünk!

Mesélés közben új részletekre bukkan az ember, mert ha olyasvalakinek mesélünk, akinek fenékig megnyithatjuk a szívünket, a dolgok és emlékek új megvilágítást kapnak. Az emlékek vagy meghalnak az ilyen kibeszélés után, vagy pedig újult erővel élnek tovább, mélyen belefúródva a szívbe.

Ha a fájdalom és kétségbeesés zsilipje fölnyílik a szívben, olyan dolgokat is felszínre sodor, amelyek a szív homályos mélyén elmerülve alszanak.

A história lapjai rengeteget hazudnak, a szakácskönyvekben azonban efféle emberi gyöngeségnek nyoma sincs.

A halál csak képzelődés. Van valaki, aki meg tudná mondani nekünk, hogy milyen érzés a halál? Ezt soha senki sem fogja megtudni. És amit nem tudunk, az nincs. Csak az élet a fontos, amely öt érzékünkben kavarog, amely suttog vagy mennydörög, sötétbe borul vagy lángol, piros vagy kék, édes vagy keserû, meleg vagy hideg, illatos vagy dögletes szagú, a többi mind csak gondolat, rejtelmes ábra, mint az égbolt milliónyi csillagképe, amit az emberi ész hiába ostromol.

Némely ember élete elmúlt napjait újra meg újra át tudja élni, csodálatos elevenséggel képes maga körül mozgatni a távollevő embereket, kedve szerint alakítja át a térfogatot, amelyben éppen jelen van, innen van az, hogy a remetetermészetû és magányszerető embereket arról lehet felismerni, hogy soha nincsenek egyedül. Azok a legmagányosabb emberek, akik képtelenek társaság nélkül élni, mert ha egyedül maradnak, a saját lelkük azonnal cserbenhagyja őket.