Zorán

Néha az idő oszt be engem, máskor meg én őt. Hol ő az én főnököm, hol én az övé.

Közös szavakból, közös haragból Mi egymás bûnét látjuk Közös dallamból, közös rímekből Egy másik mû szólal meg Közös hitekből, közös lángokból Másik tûzben égünk Közös világban, külön irányban Csak egyre messzebb megyünk.

Kell ott fenn egy ország, mely talán ránk is vár, kell ott fenn egy ország, amit senki nem talál. Kell ott fenn egy ország, mely bárkit átölel, Kell ott fenn egy ország, amit sosem rontunk el.

Hogyha befogod a szemem, jobb, ha befogom a szám, mert a vakvilágba nem beszélek, ne haragudj rám. Hogyha kinyitom a szemem, akkor kinyílik a szám, amit látok, arról szólhatok csak, ne haragudj rám.

Nem árt néha tudatosan irányítani önmagunkat, hogy észrevegyük a boldog pillanatokat. Nem szabad ezeket könnyen elengedni. Szabadjára kell engedni az érzelmeket, hogy valóban kiélvezhessük minden pillanatát. Ha beleégnek a tudatunkba, ezekből lesznek a legszebb emlékek.

Ne hagyj el, ne dobj el, ne játssz el, Fogadj el, ítélj el, de ne hagyj el! Nincs múlt, nincs esély nélküled, Nincs társ, nincs tét nélkülem.

Várj, a kezed ne húzd el! Annyi csodát idéz, amikor hozzám érsz! Ha sírsz, a szemed ne takard el! Miért titkolnánk, Hogy egy kicsit nehéz?

Amikor elmentél tőlem, majdnem meghaltam, De az élet szép, s a lemezgyárat felhívtam, És emlékül neked ezt a dalt írtam.

Ha már a fákat nem neveljük S a csónakunkat is eltüzeljük Mire véssünk majd jelet Hogy itt állt egykor a sziget.

Õ egy mosollyal öl, s ugyanúgy támaszt fel, Õ egy ártatlan kölyök, ha hazudni kell, Õ tüskéket hajt, és a szívemhez nő, Õ nem jó és nem rossz, csak önmaga mindig - a nő.

Egy világ választ el, és nem értem, Hogy miért vagy közel, Ha többé úgysem érlek el.

Jó így, ha eső hull vagy hó. Jó így, hogy az idő változó. Jó így, hogy nevetni meg sírni is tudunk, És még mindig emberből vagyunk.

Így, kéz a kézben, Felvirradnak új bánatok, Mert messzebb nézek kéz a kézben, S több veszhet el, mint én vagyok.

A szerelemnek múlnia kell, ha múlik, akkor fájnia kell, hogy érezd, mennyit ér, míg tart, míg él.

Én szerettem azt, akit nem szabad, És vártam arra, ami elmarad, És hibáztam néha akkor is, ha igazam volt. De bevallom, nem lettem boldogabb, Ha elhittem érthetetlen dolgokat, S az igazság közben mindig olyan egyszerûen szólt.

A mesék szép lassan elfogynak már, S a sárgult lapok mind kihullnak sorra. Nézd, a rajzolt ember a földre leszáll, Nem is gondol a távolra! De a csillagképeket Akkor ki érinti meg? Nézd, aki lent van, lassan már Csak a morzsákért tipeg, Ó, már a galambok se repülnek. Mi van, már a galambok se repülnek? (...) Hát hogy repülnék én, kinek szárnyai soha-soha nem nőttek?

Már csak csendesen nézik a tévét Ahol ragyog egy másik világ És ők nem kérik senkin se számon Az elrabolt évek sorát Pedig semmiért vesztek el álmok Mint a zálogban hagyott ruhák.

Ahogy az időn átrohantam Elkísértél ezer alakban Amikor majdnem magam maradtam Visszatértél ezer alakban.

Hadd legyen sírban csend, Reménynek hely ott fent, S addig a part mentén Hadd legyünk ő és én.

Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá, S annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el, Mert egyszer csak ott állnék meztelen szívvel, Azokkal szemben, kik álruhát öltöttek fel.