Nincs az a politikai elemzés, nincs az a marxista előadás, amely megszabadíthatna attól a szégyentől, hogy a tizennégy éves lányunk úgy viselkedik, mint egy escortlány, hogy megtanulta meglágyítani hangját, néha könnyedén a vállamra teszi a kezét, amikor a legújabb banda legújabb rajongói termékére fáj a foga, amikor pénzt kér szusira, amikor új modokat és skineket szeretne az éppen aktuális, ostoba videojátékához. Hogy az egyetlen, szó szerint az egyetlen alkalom, amikor a lányom valami szeretetre vagy tiszteletre hasonlító dolgot tanúsít irántam, az, amikor a bankkártyámmal a kezemben épp a következő cuccot készülök kifizetni. Hogy egyedül olyankor hív fel, vagy küld sms-t, amikor azt akarja, hogy őfelé irányuljon a pénz áramlása, a melegen spriccelő pénzzuhany, amilyennek szerintem a gazdaságunkat képzeli.