Ugrás a tartalomra
A halottak azt akarják, hogy bátran elviseljük veszteségeinket, és csak éljünk úgy, mint azelőtt, igaz? Csak nehogy szomorúak legyünk! Mindenki ezt mondja, de a magam részéről sohasem tapasztaltam, hogy volna valami alapja ennek az, egyébként valóban vigasztaló elképzelésnek. És természetesen ezt is az élők találták ki, hogy megkönnyítsék a dolgukat. Mert látod, bármiről is legyen szó, az élők nem mindig értenek egyet, tehát nem látom be, hogy miért volna olyan egyöntetû a halottak véleménye. Ha egyáltalán van halál utáni élet, akkor azt hiszem, odaát is éppen annyi önző lélek van, mint itt a földön. Hiszen az lehetetlenség is volna, hogy azok, akik életükben tele voltak mindenféle érzéssel, egyetlen pillanat alatt levetkőzzenek magukról minden rosszat, és felöltsék az önzetlenségnek és a jóságnak a köntösét. Nevetnem kell. Képzelj el egy özvegy férfit, aki a temetés utáni reggelen azzal a felkiáltással ül le reggelizni, hogy "Mary nem akarná, hogy szomorkodjak", és azzal jó étvággyal felfal mindent, amit csak maga előtt lát. Honnan tudja, hogy Mary odaát mit gondol? Lehet, hogy sír, és fogait csikorgatja - az asztrálfogait, természetesen - látván, hogy a férjeura úgy él tovább, mintha ő soha nem is létezett volna. Hiszen a legtöbb nő szereti, ha a férje körülugrálja. Miért változna meg az ember jelleme a halála után?
Kapcsolódó idézetek
-
Nevetünk egyes népek együgyûségén, melyek a halottak mellé élelmiszereket temetnek, abban a hitben, hogy azok hasznosak és szükségesek lesznek nekik a másvilágon. Vajon nevetségesebb és képtelenebb dolog-e azt hinni, hogy az emberek esznek a haláluk után, mint azt képzelni, hogy gondolkodnak, kellemes vagy kellemetlen képzeteket alkotnak, élveznek, szenvednek, bánják földi tetteiket, vagy örülnek, miután már felbomlottak és porrá váltak azok a szerveik, amelyek érzeteket és gondolatokat kelthetnek bennük? Azt mondani, hogy az emberek lelke boldog vagy boldogtalan lesz a test halála után, azzal a kijelentéssel egyenlő, hogy az emberek képesek látni szem nélkül, hallani fül nélkül, ízlelni íny nélkül, szagolni orr nélkül, tapintani kéz és bőr nélkül. Mégis egyes nemzetek, melyek nagyon is értelmeseknek hiszik magukat, ilyen nézeteket vallanak!
Jean Meslier
-
A halottainkkal úgy vagyunk, hogy eleinte, ha róluk álmodunk, ébredéskor keserû haragot érzünk: miért csak álom volt, hogy élnek? Később lassan-lassan alábbadja az ember, és ébredés után is hordozza magával az álom andalító, jó érzését: legalább álmomban éltek, gondolja, s már szívesen álmodik róluk.
Ottlik Géza
-
A halált még mindenki kibírta. Inkább itt az életben, az ismert való világban vannak a mi nagy, kibírhatatlan bajaink. Hogy mi lesz ott a túlsó parton, nem tudom, arról a világról még senki sem mondott semmi bizonyosat, de hogy mi van itt, s hogy mit kellene az életünk érdekében tenni, erről nekem is vannak némi elképzeléseim. Kedvem is lenne a megvalósításukhoz. De mennyivel nehezebb az élő emberekkel boldogulni, mint a halottakkal.
Kassák Lajos
-
Szokták mondani a meghalást úgy, hogy megboldogul. (...) Ugye attól függ, mi lesz a halál után. Aki hívő, az valamiféle föltámadásban, mennyországban, Paradicsomban reménykedik, ilyen értelemben jelenthet boldogságot. Aki pedig anyagelvû, tehát nem gondolja, hogy kapunk újabb esélyt... talán az is lehet boldog, például mert a halál megszünteti a szenvedését és fájdalmát, ha beteg.
Vámos Miklós
-
A halál olyan, mint valami rejtélyes dolog, egy folyamatos kérdés, ami még a legboldogabb napjainkban is foglalkoztatja gondolatainkat. Ha végül úgyis meg kell halnunk, akkor mi értelme van az életnek? Minden embert ez a kérdés foglalkoztat, erre keres választ. (...) És ha meg is találjuk rá a választ, az még nem jelenti, hogy valaminek a birtokában vagyunk, hanem azt, hogy attól kezdve szabadon élhetünk.
Susanna Tamaro
-
Szeretném hinni, hogy ha meghalok, valamiképpen mégis tovább élek, lényem gondolkodó, érző és emlékező része tovább létezik. Bármennyire is szeretném azonban ezt hinni, a halál utáni életet kinyilatkoztató kultúrák ősi és világszerte elterjedt tanítása ellenére semmi olyasmit nem tudok, ami arra utalna, hogy ez több lenne hőn óhajtott vágyakozásnál.
Carl Sagan
-
A halálra önző módon nézünk, mint: "Az a srác meghalt. Ó, olyan szomorú!" Miért szomorú? Távol van ettől a sok rossz dologtól, ami itt a Földön van. Úgy értem, a legrosszabb esetben csak valami csöndes helyen van, semmi nincs. A legjobb esetben egy angyal, vagy egy lélek valahol. Mi annyira rossz abban?
-
- Amikor az emberek meghalnak, a lelkük a mennybe kerül, de csak egy kis időre. Akkor látják a régi barátaikat meg ilyesmi, hogy emlékezzenek a régi időkre. De úgy gondolom, egy idő után elkezdenek a földi életükön tûnődni, hogy jók vagy rosszak voltak-e, meg hasonlók. Aztán újra megszületnek kisbabaként.
- És ez miért jó nekik?
- Mert kapnak még egy esélyt, hogy jól csinálják a dolgokat (...). A lelkük jóváteheti, amit elrontottak.
R. J. Palacio
-
Hasznos szellemi gyakorlat lehet, ha elképzeljük magunkat halálos ágyunkon. Mit kívánnánk, mivel töltöttünk volna több, és mivel kevesebb időt? Azt nem fogjuk megbánni, hogy megnéztük társunkkal a naplementét, és a kezeink egymásba kulcsolódtak, miközben meleg fényû izzás ereszkedett le a horizontra. A kisgyerekeinkkel tett vasárnapi sétákat sem fogjuk sajnálni, amikor még elvarázsolta őket a lassan feltáruló világ. Azokat a kissé vadul sikerült, tengerparti nyaralásokat sem fogjuk bánni, amelyeket kamaszként töltöttünk el barátainkkal. Az után fogunk áhítozni, hogy bárcsak visszatérhetnénk azokba az időkbe - ha csak egy pillanatra is -, és újra átélhetnénk, amit akkor éreztünk. Az egyik szemünk nevet, amiért akkora örömöt éltünk át, a másik sír, amiért nem ismételhetjük meg. Azt sem fogjuk bánni halálos ágyunkon, hogy törődtünk egészségünkkel, azt viszont igen, hogy túl sokat lógtunk a telefonunkon, és túl sokat maradtunk bent túlórázni. Bánni fogjuk, hogy nem mondtuk el szeretteinknek, mennyit jelentettek nekünk. Bánni fogjuk, hogy olyasmi miatt idegeskedtünk, amin nem változtathattunk. Bánni fogjuk, hogy nem nyitottuk meg szívünket a világ előtt. Ne várjunk, míg túl késő lesz! Kezdjük el még ma azt az életet élni, amelyet megérdemlünk!
-
Természetesen a legtöbben közülünk békés halált szeretnének halni, ám az is világos, hogy nem remélhetjük, hogy békésen halunk meg, ha életünk tele volt erőszakkal, ha lelkünket állandóan olyan érzelmek tartották izgalomban, mint a harag, a ragaszkodás vagy a félelem. Így ha jól akarunk meghalni, meg kell tanulnunk jól élni.
Tendzin Gjaco