Ugrás a tartalomra
Hasznos szellemi gyakorlat lehet, ha elképzeljük magunkat halálos ágyunkon. Mit kívánnánk, mivel töltöttünk volna több, és mivel kevesebb időt? Azt nem fogjuk megbánni, hogy megnéztük társunkkal a naplementét, és a kezeink egymásba kulcsolódtak, miközben meleg fényû izzás ereszkedett le a horizontra. A kisgyerekeinkkel tett vasárnapi sétákat sem fogjuk sajnálni, amikor még elvarázsolta őket a lassan feltáruló világ. Azokat a kissé vadul sikerült, tengerparti nyaralásokat sem fogjuk bánni, amelyeket kamaszként töltöttünk el barátainkkal. Az után fogunk áhítozni, hogy bárcsak visszatérhetnénk azokba az időkbe - ha csak egy pillanatra is -, és újra átélhetnénk, amit akkor éreztünk. Az egyik szemünk nevet, amiért akkora örömöt éltünk át, a másik sír, amiért nem ismételhetjük meg. Azt sem fogjuk bánni halálos ágyunkon, hogy törődtünk egészségünkkel, azt viszont igen, hogy túl sokat lógtunk a telefonunkon, és túl sokat maradtunk bent túlórázni. Bánni fogjuk, hogy nem mondtuk el szeretteinknek, mennyit jelentettek nekünk. Bánni fogjuk, hogy olyasmi miatt idegeskedtünk, amin nem változtathattunk. Bánni fogjuk, hogy nem nyitottuk meg szívünket a világ előtt. Ne várjunk, míg túl késő lesz! Kezdjük el még ma azt az életet élni, amelyet megérdemlünk!
Kapcsolódó idézetek
-
Azon kellene munkálkodnunk, hogy békében éljünk, nem azon, hogy kipipálhassuk a következő feladatot is a listánkon, miközben azt hajtogatjuk magunknak, hogy amint azzal végeztünk, AKKOR majd elkezdünk élni. Ne halogassunk tovább - fogy az idő. Vagy megtanulunk felébredni, vagy álomtól kábán sétálunk a halálba.
Ruby Wax
-
Hagyjuk, hogy a hétköznapi aggodalmak eluralják a lelkünket, s nem vesszük észre, hogy még a legnagyobb bajban is felvillan gyakran a fény. Elfelejtünk szeretni, elfelejtünk jónak lenni. Elfelejtünk örülni magának az életnek. Utólag jövünk rá, amikor már késő, hogy nem arra figyeltünk, amire kellett volna.
Müller Péter
-
A halottak azt akarják, hogy bátran elviseljük veszteségeinket, és csak éljünk úgy, mint azelőtt, igaz? Csak nehogy szomorúak legyünk! Mindenki ezt mondja, de a magam részéről sohasem tapasztaltam, hogy volna valami alapja ennek az, egyébként valóban vigasztaló elképzelésnek. És természetesen ezt is az élők találták ki, hogy megkönnyítsék a dolgukat. Mert látod, bármiről is legyen szó, az élők nem mindig értenek egyet, tehát nem látom be, hogy miért volna olyan egyöntetû a halottak véleménye. Ha egyáltalán van halál utáni élet, akkor azt hiszem, odaát is éppen annyi önző lélek van, mint itt a földön. Hiszen az lehetetlenség is volna, hogy azok, akik életükben tele voltak mindenféle érzéssel, egyetlen pillanat alatt levetkőzzenek magukról minden rosszat, és felöltsék az önzetlenségnek és a jóságnak a köntösét. Nevetnem kell. Képzelj el egy özvegy férfit, aki a temetés utáni reggelen azzal a felkiáltással ül le reggelizni, hogy "Mary nem akarná, hogy szomorkodjak", és azzal jó étvággyal felfal mindent, amit csak maga előtt lát. Honnan tudja, hogy Mary odaát mit gondol? Lehet, hogy sír, és fogait csikorgatja - az asztrálfogait, természetesen - látván, hogy a férjeura úgy él tovább, mintha ő soha nem is létezett volna. Hiszen a legtöbb nő szereti, ha a férje körülugrálja. Miért változna meg az ember jelleme a halála után?
Agatha Christie
-
Érdemes megfigyelni, milyen szívtelenül bánunk olykor a szeretteinkkel. Magától értetődőnek tartjuk, hogy ott vannak nekünk, és hogy ez örökké így is marad. És ha meghalnának? Vagy ha te halnál meg? Mi lenne, ha előre tudnád, hogy a mai este az utolsó, amikor még láthatod a kedvesedet? Képzeld el, hogy egy angyal száll alá, és a füledbe súgja: - Rendezd el a dolgaidat. Ma este lefekszel, és nem ébredsz fel többé. Utad innen már hozzám vezet. - Akkor tudnád, hogy azt, akivel aznap este még találkozol, nem látod soha többé. Mit éreznél? Mit mondanál neki? Eszedbe jutnának-e még egyáltalán a lelked mélyén dédelgetett kicsinyes sértődések és sirámok? Vajon mennyi szeretettel volnál képes elhalmozni azokat, akikről tudnád, hogy utoljára látod őket? És most képzeld el, milyen volna, ha mindenkihez így viszonyulnál egész életeden át. Ugye, hogy egész más lenne az életed?
Michael A. Singer
-
Lehet, hogy amikor az élet rövidségére panaszkodunk, voltaképp becsapjuk magunkat. Mivel élettartamunkat nem áll módunkban megváltoztatni, az élet rövidségéből fakadó tragédiákról nem mi tehetünk. Nehezebb beismerni, hogy felelősségünk abban áll, miként használjuk ki a nekünk jutó időmennyiséget. Talán le kellene szoknunk a "bárcsak több időm jutna rá" gondolatáról, s helyette azon kellene morfondíroznunk: "hogyan tölthettem volna el hasznosabban a rám kiszabott időt?".
-
Van valami, amit sokan nem akarunk belátni: ha túl sokáig élünk, az is veszteséggel jár. Nem kell hozzá tolószék vagy súlyos betegség, az is elég, hogy egyszerûen elgyengülünk, leépülünk. Ez talán jobb, mint a halál, de mégis elvesz tőlünk sok mindent. Megfoszt az alkotókészségtől és attól, hogy hasznosak legyünk a munkánkban, a közösségünkben, a világban. Az emberek máshogy néznek ránk és máshogy bánnak velünk, de ami a legrosszabb, másképp emlékeznek majd ránk. Nem egy életvidám és tettre kész valakiként madarunk meg bennük, hanem törékeny, jelentéktelen, sőt szánalmas alakként.
-
Életünkből mennyit élünk a jelenben? Mennyit vagyunk izgatottak vagy aggódunk a jövő miatt, sajnáljuk vagy gyászoljuk a múltat? Úgy reagálunk az idő miatti aggodalomra, hogy igyekszünk elérni dolgokat, mielőtt késő lenne. Pénzt szerezni, javítani a státusunkat, megházasodni, gyereket nemzeni, előléptetést kivívni, még több pénzt szerezni, és így tovább örökre. Vagyis éppen hogy nem örökre. Ha örökre lenne, nem beszélgetnénk erről. De tudjuk, hogy ha az életünket dolgok utáni hajszává változtatjuk, azzal csak megrövidítjük. Nem évekkel, nem magát az időt, csak az idő érzetét. Képzeljük el, hogy a rendelkezésre álló időnket palackba zárnák, mint a bort, és átnyújtanák nekünk. Hogyan osztanánk be a nedût? Lassan kortyolgatnánk, kiélvezve a zamatát, vagy felhajtanánk?
Matt Haig
-
Az orvosok a túlélési hányadot tudják emlegetni. Hogy egy év meg két év, mintha csak ez számítana. De mi értelme van így túlélni akkor, ha túl beteg vagyok ahhoz, hogy dolgozzak, hogy rendes kaját egyek, vagy hogy szerelmeskedjek. Amennyi idő még hátravan, azt a saját házamban akarom tölteni, a saját ágyamban akarok aludni. Nem akarom, hogy napi 3 tucat tablettát tömjenek belém, hogy kihulljon a hajam és hogy még az ágyban felüléshez is gyenge legyek. Nem akarom az émelygést, amitől mozdulni sem lehet (...), én meg közben csak egy haldokló roncs volnék, akit gépek tartanak életben. Csak hogy húzzuk az időt? Nem, nem! Ti is csak úgy emlékeznétek rám. Ez a legrosszabb benne.
-
Régen az emberek jobban tartottak a nélkülözéstől, mint bármi mástól, az éhezéstől, a szegénységtől, a hidegtől, kellemes dolgokról álmodtak: kevesebb kínlódásról, kevesebb hidegről, arról, hogy jut idejük magukra; látástól vakulásig dolgoztak, sötét és néha nyirkos házakban laktak, a legközelebbi orvos messze volt, az iskola még messzebb, korán meghaltak, kevés boldog pillanatot éltek át, az életük merő küzdelemben telt. De te tudod, ma milyen az életünk, mindenünk megvan, amiről az elődeink álmodtak, jóval tovább élünk, egészségesebben, nem ismerjük az éhezést, csak olyankor tör ránk az éhség, amikor fogyókúrázunk vagy nagy forgalmi dugóba kerülünk; aggódunk a testünk miatt, megnagyobbítjuk vagy kisebbre szabatjuk a mellünket, küzdünk a kopaszodás ellen, szoláriumba járunk, egyenesebb fogsorról álmodunk, és szeretnénk több receptet ismerni; sokan túl sokat dolgoznak, és a férfiak szerszámának mérete megegyezik a munkaidejük hosszával. Csodás dolgunk van, mégsem érezzük jól magunkat, mert hát mihez kezdjünk ezzel a sok nappal, az élettel; nehéz rájönni: miért élünk.
Jón Kalman Stefánsson
-
Talán túl sokat agyalunk azon, hogy mi lesz holnap, hogy lesz-e boldogság, hogy szeret-e majd, hogy marad-e, hogy mit akar, hogy miért nem történik az, amit te szeretnél, miközben elfelejtünk valamit: megélni a pillanatot, ami mindig ott áll előttünk arra várva, hogy szebbé tegye a napunkat.
Oravecz Nóra