Ugrás a tartalomra
A hátam mögött az eszpresszógép dühös kígyóként sziszegett. Volt ebben a hangban valami baljós, hogy azt ne mondjam, ördögi. Erről eszembe jutott, hogy a legtöbb mai zajnak ilyen a színezete. A sugárhajtású repülőgépek félelmetes, dühös sikoltással szelik át az eget, az alagútból kifelé jövő földalatti moraja lassú és fenyegető, a hatalmas országúti szállítmányok a házak alapját is megrázzák... Napjaink kisebb házi zajai, bármilyen hasznosak, valamiféle készenlétet követelnek. A mosogatógépek, a hûtőszekrények, a kuktafőzők, a sivító porszívók is.
- Légy óvatos - látszólag mind ezt mondja. - Szolgálatodra megszelídített dzsinn vagyok, de ha nem tartasz kordában...
A világ veszélyes - erről van szó, a világ veszélyes.
Kapcsolódó idézetek
-
Amíg elkortyolom a kávét, kitart az álomduzzadt nyugalom. Amint kissé ébredezni kezdek, a világ összes nyavalyás gondja megszólít. A rádió földrengésről, szökőárról, tûzfészekről, robbantásokról, merényletekről, csillagháborúról, balesetekről tájékoztat. Az ember már reggel kénytelen azt hinni, hogy ez lesz az utolsó napja.
Vavyan Fable
-
Mozdony füstölög, sínek rohannak a szélnek...
Fáradt vagyok, szememet recsegő sugarak szúrják,
Legyetek jók, ha maradtok, ne sírjatok értem:
Huhogó, vén vagonok ropogása köszönti hazámat.
Demény Péter
-
Mitől, mitől nem, tud lenni a csengő gépi berregésében valami árulkodó, barátságtalan, rideg, idegen tónus, mintha a csukott ajtón át belőnének a lakásba.
Bodor Ádám
-
Mostanában kezdem úgy érezni, mintha túl sok lenne a zaj, tudod? (...) Az összes hang figyelemért küzd - tanárok, szülők, magazinok. Mi megy be, mi megy ki, ki jó fej, ki nem annyira jó fej. És ezek a szarok olyan hangosak lesznek, hogy úgy érzem, nem hallom a saját gondolataimat. Tudod, csak be akarok ülni a kocsimba és vezetni, de aztán meglátlak téged. Meglátlak a folyosón keresztül: behajolsz a szekrényedbe abban a kabátban, amit annyira szeretsz, és ahogy besimítod a hajad a füled mögé, és meglátsz engem, és mosolyogsz. Csak mosolyogsz, és a zajok elcsendesednek, tudod? És az egyetlen dolog, amit hallok, az a hangod, amikor kiejted a nevemet.
-
Eszembe jutnak a városi reggelek, a hörgő autóbuszokkal, az elakadt, egymás bûzében fuldokló autókkal, a kedvetlen, ingerült tömeggel, a rosszkedvû megérkezésekkel a munkahelyekre. A karambolok, szirénázó rendőr-és mentőautók. A csőd, amit városainkban összehoztunk. A gyermekek, akiket, mint egy laboratóriumban, a szmognak támaszkodó lakásfalak között szerelmeskedtünk össze. Akik a rigót és a verebet nem tudják megkülönböztetni, s mindegyikre azt mondják, hogy madár.
Bertha Bulcsu
-
Ha távoli bolygóról érkezve közelednék a Földhöz és fülelnék kicsit, milyen itt a világ, vagy legalábbis az, amit belőle a sok ezernyi rádió hangzavara mutat, először megriadnék, nem is akarok landolni, gondolnám, ezek itt mind gyakorló őrültek. Háború, tömegmészárlás, merénylet, éhínség, nyomor, környezetmérgezés, korrupció és nagyhatalmi hamiskártyázás hírei, ugyanakkor gyermekded szórakoztatás, csacsi fecsegések, értelem és érzelem teljes hiányáról tanúskodó cukrosrózsaszín tereferék. Furcsa népség. Aztán meggondolnám magam és mégiscsak besurrannék közéjük, mert kíváncsivá tennének, de valószínûleg egy kicsit félnék emberré válni.
Lángh Júlia
-
Csodátlanná, varázstalanná vált az engem környező világ. Ha bekapcsolom a rádiót vagy a tévét, ha kinyitok egy újságot, folyton olyan érzésem támad, mintha erőltetett szilveszteri hangulatot akarnának rám tukmálni. Holott ezt a kínlódást szilveszterkor is rühellem.
Vavyan Fable
-
Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled
csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek;
visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre,
csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve;
madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja
feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja.
Csukás István
-
Azt mondják, a modern emberrel az a baj, hogy megpróbál elszakadni a természettől. Üldögél egy vastag mûanyagból, üvegből és acélból készült monstrum tetején, lóbálja a lábát, és távolról szemléli bolygónk nyüzsgő életét. Ez a forgatókönyv az embert elképesztően hatalmas, halálos erőként jeleníti meg, a Földet pedig kényes, finom valaminek ábrázolja, olyasminek, mint a felszínre szálló buborék egy kis tavon vagy a törékeny madarak röpte a levegőben. Csakhogy illúzió ám azt gondolni, hogy a földi élet törékeny valami: az élet minden bizonnyal az elképzelhető legszívósabb membrán az egész világegyetemben, átlátszatlan a valószínûség, átjárhatatlan a halál számára, és éppen mi vagyunk benne az a kényes, finom rész, amely olyan mulandó és sebezhető, akár a csillós sejtek csillója.
-
Kézen fogva álltok be a sorba,
mosolyogva figyelitek, ahogyan pusztul és ég ez a Föld,
gyermekek sírnak a sarkon. Elhagyott életek,
haldokló emberek kiáltására ébredek minden éjjel.
Gyertyáktól világító autóutak, vonat alatt eltûnt lelkek,
mélybe zuhant testek kiáltására ébredek minden éjjel.
Összenyom a tér, fertőzött ez a világ.
Hova veszett szemetek csillogása?
Nézzünk egymásra, magunkba, emberek!