A hivatalos fényképekről kiretusálni, a családi albumokban a tisztogatások során kirostált rokonok arcát tintával átmázolni viszonylag könnyû, de kitörölni ezeket a nem létező lényeket az emlékezetből, valami egészen más. Ki mondja meg, hogy biztonságos magányban, lehunyt szemhéj mögött a múltnak melyik változatát őrzik meg az emberek?

Kapcsolódó idézetek

1. Sajnos az élet nem olyan szép, hogy minden pillanatának felidézésére vágyakozz. Van, amit elfelednél; van, amit kiszíneznél; és van, amit örökre kiszerkesztenél a múltadból. És a hétköznapi ember memóriája könnyedén retusál szinte bármilyen eseményt, a megrendelő kívánsága szerint.
2. Megtalálhatod azt az embert, akit az emlékeidben keresel? És ha meg is találod, el tudod magaddal hitetni, hogy valóban az ő életét éld? Hogy újra melletted legyenek mindazok, akik számára te már régen megszûntél? A valóságnak rengeteg arca van, és mindig a sajátunkét a legnehezebb felismerni.
3. A múlt - a közhiedelemmel ellentétben - egyszerû: az emlékeket szûrjük, alakítjuk, történetté változtatjuk. A történetek meg épp olyanok, amilyennek csináljuk őket; mondatok: itt írom, kihúzok, hozzáírok, úgy, ahogy én akarom. A részletek eltûnnek, kihullanak vagy lesüllyednek az emlékezetbe, jobb esetben betokosodnak és néha-néha feltörnek váratlan zavart okozva; rosszabb esetben dolgozik és megváltoztatják a lélek kötéseit, szorongássá alakítva a jövőtől való aggódás kapcsolásait. Braun Róbert
4. Mindenki rendelkezik magáról valamilyen képpel, vagy ahogy ma szeretjük mondani, imázzsal, s megelégedéssel tölt el bennünket, ha a világ megerősíti, elfogadja ezt a képet. Én meg azt gondolom, hogy ez közönséges hiúság, s épp ezért mellékes. Sokkal lényegesebb - sőt, talán az egyedül lényeges kérdés -, hogy fel tudom-e fedezni az önmagamról kialakított imázs mögött azt, ami a valódi, "rejtett", "titkos" arcom. Hogy ez mennyire veszélyes, nem tudom. Nyilván az, ha az önámításaim elvesztésével kicsúszik a talaj a lábam alól. De hát miféle talaj volt az akkor?
5. Egy fénykép őriz valamit, de nem mindig látható világosan, hogy a megőrzés folyamata által egyúttal valami el is pusztul. Egy portréfénykép, főleg egy elhunyté, fokozatosan az emlék helyébe lép; a fénykép kiszorítja, helyettesíti azt, valamit elhomályosít az emlékezetben.
6. Legszívesebben a felejthetetlen pillanatokat fényképezzük le - nyilvánvalóan annak a tudatában, hogy még a felejthetetlent is elfelejthetjük. Reménykedünk benne, hogy a fényképek majd támogatni fogják az emlékezetünket, de előbb vagy utóbb azon kapjuk magunkat, hogy épp a fényképek, mégpedig főként a portrék, kezdik elhalványítani az emlékeinket. Elhunyt szeretteinkről őrzött emlékképeink esetében a fénykép az emlék elé kúszik. Douwe Draaisma
7. Azt mondják, az emlékezet életet ad a halál után. Talán van benne némi igazság, de csak ha elfogadjuk, hogy az emlékeinket kellemes távolságból szemléljük, mint múló lobbanásokat vagy alkalmi szikrákat. Ha mohók vagy kétségbeesettek vagyunk, ha nagyon akarjuk, ha utánunk nyúlunk, és megpróbáljuk őket elérni, mi történik? Olyan gyorsan eltûnnek a szemünk elől, hogy azon tûnődünk, léteztek-e egyáltalán. A trükk talán az, hogy meg kell szelídítenünk őket. Ha megtanuljuk a tenyerünkbe zárni, kincsként őrizni az apró, de ragyogó pillanatokat, és ebben találni valami megnyugvást. Különben semmi másra nem jók, mint hogy eszünkbe véssék: elkéstünk. Hogy ami elveszett, örökre elveszett.
8. Személyes történeteinknek mindnyájan megbízhatatlan elbeszélői vagyunk. Megszerkesztjük. Módosítjuk az igazságot. Önmagunknak egy kicsinosított változatát próbáljuk mutatni a világ felé, akár egy randevúpartnernek, egy főnöknek vagy a gyerekeinknek akarunk imponálni. Retusálunk és fényezünk. Felhasználjuk, ma jobban, mint valaha, a közösségi oldalak hatalmát, hogy egy kiállításra alkalmas képet alkossunk az életünkről. Kiválasztjuk a fényképeket, amelyeket a "barátaink" látni fognak, teremtünk magunknak egy világot, és a saját szûrőinken keresztül mutatjuk be. És tökéletesnek, boldognak, áldottnak tüntethetjük fel magunkat azok előtt, akik kívülről tekintenek ránk. De mindnyájan tudjuk, hogy senkinek sem tökéletes az élete. Kaira Rouda
9. Az emberek sosem olyanok, mint amilyennek emlékszünk rájuk. Ha csinosnak, kedvesnek akarjuk megőrizni őket, képzeletünkben felnagyítjuk ezeket a tulajdonságaikat. Az évek múlásával egyre inkább olyanná alakítjuk az emléküket, amilyennek látni szeretnénk őket. Agatha Christie
10. Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hûvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket. Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik. Stephenie Meyer