A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, mely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. (...) Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak féllábával ülhetett le ide, úgy, hogy a másik lába az ûrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltûnni a szemek elől, megsemmisülni a tömegben.

Kapcsolódó idézetek

1. A következő pillanatban meg úgy érezte, hogy kifut a lábából az erő, meg kell kapaszkodnia a pad támlájában, és sok-sok levegőre is szüksége volna. Pedig semmi más nem történt, csak annyi, hogy a fiú megfordult és ránézett. Azok a szemek! Naná, hogy égszínkék volt mindkettő! Barna, zöld vagy fekete szemek soha nem lehetnének olyan hatással valakire. Böszörményi Gyula
2. A fiú (...) az arcába nézett, magához húzta, és szelíden, mint egy gyerek, megcsókolta a száját. Árammal teli, idegen érintés volt, kissé kijózanító is, mivel testüknek ez az első találkozása messze lekésett képzeletük rejtett s már nagyon is régóta tartó ölelkezésétől. Régi dolog, hogy lomha testünk mindig lemarad a sorsunk mögött. Müller Péter
3. A főiskolán a metafizika órán puskáztam: belenéztem a mellettem ülő fiú lelkébe. Woody Allen
4. Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltûnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el? Stephen King
5. Az iskolásgyerekek gyakran híján vannak a türelemnek, például kinevetik a tanáraikat, csupán amiatt, mert valami idejétmúlt holmit viselnek, amelyet az osztály komikusnak tart, és ha véget ért a tisztelettudás, elszabadul az ördög. És ha éppenséggel valamelyik társuk üt el némileg a többitől, akár a bőre színe vagy hajszíne miatt vagy amiatt, ahogy beszél vagy eszik, könnyen válik áldozattá; vérig kínozzák, és neki el kell tûrnie. Holott bizonyára nem mindegyik osztálytársa kiváltképpen kegyetlen vagy szívtelen, de senki nem akar tréfarontó lenni, s így az osztály zöme többé-kevésbé részt vesz a gyötrésben; ordítoznak, mert a többiek is ordítanak - amíg már szinte magukra sem ismernek. Sajnos, a felnőttek sem viselkednek jobban. Kiváltképpen, ha nincs más elfoglaltságuk, és rosszul megy a dolguk - vagy ha csupán azt hiszik, hogy rosszul megy - összeverődnek valódi vagy vélt sorstársaikkal, ütemes lépésekben vonulnak végig az utcákon, kórusban ismételgetik a legostobább jelszavakat, és ráadásul közben ugyancsak kiválónak érzik magukat. Ernst Hans Gombrich
6. Nem akartam, hogy sírjon, de képtelen volt visszatartani a benne rekedt könnyeket. Zokogva az ágyra borult, arcát, mint egy kislány, a párnába fúrta. Nem magáért sírt, hanem a családjáért, és azért, mert a nap, ami a legboldogabb kellene, hogy legyen, a legboldogtalanabbá is vált egyben. Tisztában voltam azzal, hogy menyire magányos, és hogy bátorsága csak álarc, láttam mennyire fél ebben az új és idegen világban... de tudtam azt is, hogy... olyan túlélő, aki a múltat és a ballépéseit tisztán látja, de azokat soha meg nem bánja. Nem a kétségbeesés sírt benne, hanem az elmúlás.
7. Ugyanaz ment, mint az általános iskolában. Az erősek helyett a gyengék gyûltek körém, a szépek helyett a rondák, a győztesek helyett a vesztesek. Úgy tûnt, az a sorsom, hogy az ilyenek társaságában éljem le az életemet. Ez még nem is zavart volna annyira, az viszont annál inkább, hogy ezek a buta barmok nem tudtak leszakadni rólam. Olyan voltam, mint egy kupac szar, ami körül döngenek a legyek, ahelyett hogy virág lehettem volna, ami körül lepkék meg méhek repkednek. Egyedül szerettem volna élni, mert leginkább egymagam szerettem lenni, sokkal tisztább érzés volt, de ahhoz sajnos nem voltam elég okos, hogy megszabaduljak tőlük. Aztán lehet, hogy ők voltak a mestereim: apák más kiadásban. Akárhogy is, fárasztó volt a jelenlétük, amikor semmi másra nem vágytam, csak hogy megehessem nyugodtan a szendvicsem. Charles Bukowski
8. Az öblös fotelban elterpeszkedve beitta a tél varázsos szépségû, nyugalmas hangulatát, pislákoló gyertya és illó fenyőgyanta illatát szívta a tüdejébe, és azt gondolta: boldog. És mindössze ennyi az egész; amíg megszállottan, kétségbeesetten ûzte a jó érzést, az félénken elbújt előle, ám most, midőn leült csendesen, előmerészkedett és rátalált. Vavyan Fable
9. A fiúknak szükségük van az apjuk figyelmére egész addig a percig, míg az apáknak lesz szükségük a fiúkéra. Onnantól kezdve arra vagyunk ítélve, hogy azt kívánjuk, bárcsak gyakrabban aludtunk volna el mellettük, míg a fejük elfért a szívünk fölött. Bár többet ültünk volna a földön, mikor ott játszottak! Bár megöleltük volna őket, amikor még hagyták! Fredrik Backman
10. Úgy érezte, valami kiterebélyesedik, szétárad benne, melegen, lágyan és parttalanul, és ez a valami számtalan kézzel húzza le magához; hirtelen elviselhetetlennek érezte, hogy így álljanak itt egymás mellett, talpuk keskeny síkján egyensúlyozva, nevetségesen felegyenesedve, ahelyett, hogy mindent feledve leroskadnának, és engednének végre bőrük zokogó kívánságának, annak, ami régmúlt évezredek mélyéből szólítja őket, onnan, ahol még nem volt semmi, sem gondolat, sem kérdés, sem kín, sem kétely - csak a vér sötét boldogsága létezett. Erich Maria Remarque