A legsérülékenyebbek azok, akik maguk vannak, akik nem csak fizikailag, hanem érzelmileg sem kapcsolódnak másokhoz, akik nem érzik azt, hogy valakinek számítanának. (...) Az érzelmi elszigeteltség megöl minket. (...) Ez nem valamiféle szentimentális dolog, hanem biológia. Az elhagyatottság kikezdi az idegrendszert. (...) Az egyik legfőbb ellenségünk, a járvány, amivel a társadalmunknak meg kell küzdenie, az a magány.

Kapcsolódó idézetek

1. Ha az ember beteg és magatehetetlen, könnyen magányosnak érzi magát. Nem tud egyedül megfordulni az ágyban, nem tud egyedül kiülni a székre, nem tud telefonálni, nem tud válaszolni az e-mailjeire. Nem elég, hogy át kell élni ezt a nyomorúságot, még az ember méltóságát is kikezdi.
2. A magány a legkegyetlenebb évszak (...), pusztítóbb, mint a tél minden hidege, hibernálja a szívet. A szívnek nincs kiért élnie, nincs kiért ébren maradnia, nincs kiért sebesen és vadul vernie. A magányosnak csak emlékei és reményei vannak, álmai és illúziói.
3. Azt hiszem, az ember túlélésre van programozva. És ha a túlélési ösztönnel szembemegy, ha el akarja pusztítani önmagát, az azt jelenti, hogy valami nem stimmel a programmal. Bármilyen szomorú és elkeseredett is valaki, ha az alapvető biológiai funkciói jól mûködnek, nem akarja megölni önmagát. Ahhoz az kell, hogy felboruljon az idegrendszere biokémiája, és azon lehet segíteni. Nehéz és sokáig tart, de lehet segíteni. (...) Szerintem van maga az ember, aki szomorú, és van a felborult kémiai egyensúly, ami öngyilkosságra biztat. És akkor megvan, mi ellen kell küzdeni - és az nem az ember.
4. Érzelmi lények vagyunk. Mire a külvilág jelei elérik a tudatos agykérgünket, már színezve vannak érzelmeink által. Érdemes és lehetséges megpróbálkozni ezektől a hatásoktól elvonatkoztatni, de tudnunk kell, hogy ez egy folyamatos küzdelem. És biológiánk ebben a tekintetben éppenséggel nem a partnerünk. Hraskó Gábor
5. Legbensőbb énünk elválaszthatatlan a testünktől. Aki a testünket érinti, minket érint. Aki fizikailag távolságot tart tőlünk, az érzelmileg is távol tart magától. Gary Chapman
6. Legfélelmetesebb ellenségünk (...) a saját idegrendszerünk. A bennünk lévő feszültség bármelyik pillanatban kész átalakulni valamilyen látható tünetté. George Orwell
7. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.
8. Bármennyire szerethetjük egymást, mindig egyedül vagyunk; ha szenved valaki, fájdalma csakis az övé, senki nem vállalhat belőle egyetlen parányi részecskét sem; az egyik ember szenvedésétől még nem érzik magukat rosszul a többiek, hiábavaló itt bármi nagy szeretet. Ezért menthetetlenül magányos az életünk. Dino Buzzati
9. Az elhagyásban nem az a legrosszabb, hogy hiányzik, aki elhagyott, hogy összeroppan a közösen alkotott egész kis világ, hogy minden, amit látunk vagy csinálunk, őrá emlékeztet, hanem az a gondolat, hogy kitettük a lelkünket csak azért, hogy a szeretett lény ránk stemplizze: ELUTASÍTVA. Helen Fielding
10. Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata. Amikor szenvedünk. Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk. Aki szenved - magányos. És aki magányos - szenved.