A legtöbb ember élete valamikor régen azért telt a csendes reménytelenség jegyében, mert a koponyákban zakatoló ördögi számítógépek képtelenek voltak arra, hogy megzabolázzák önmagukat, vagy hogy henyéljenek. Folyton csak olyan kihívásokra és megoldandó problémákra vadásztak, amelyekről az élet nem gondoskodhatott.

Kapcsolódó idézetek

1. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerûen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyûjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Márai Sándor
2. A legtöbb ember a saját félelme és ostobasága béklyójában él, és nincs annyi esze, hogy higgadt tekintettel pillantson rá az elhibázott életére. A legtöbben csak húzzák tovább az igát, és elégedetlenkednek, de sohasem próbálják megérteni, hogy miért, és hogy miképp javíthatnának a dolgokon, s végül úgy halnak meg, hogy már semmi sincs a szívükben, csak mocsok, meg öreg, vizes vér - gyenge, felhígult vér -, s az emlékeik egy fabatkát sem érnek. Patrick deWitt
3. Az emberi történelem legnagyobb részére a csend függönye borul. Több tízezer évre, és velük talán háborúkra, forradalmakra, vallási mozgalmakra, mély filozófiai elméletekre és hihetetlen mûremekekre. (...) A kutatóknak megvan az a szokásuk, hogy csak olyan kérdést tesznek fel, amire jó eséllyel választ remélhetnek. Yuval Noah Harari
4. Néha olyan hirtelen és olyan hevesen történnek a változások az életben, hogy nincs idő feldolgozni őket. Időre van szükség, hogy leülepedjen az élmény, és a nyugalom csak akkor következhet be, ha az ember agya elegendő ideig lötyögött ide-oda a koponyájában. J. R. Ward
5. Az emberek örökös panaszkodásban élnek. Úgy hordják magukkal a panaszaikat, mint valami személyazonosító jelvényt. Sokak végigsiránkozzák az életüket, hogy az élet mennyire igazságtalanul bánt velük. Felemlegetik a sok szörnyûséget, ami érte őket, a meg nem kapott esélyeket, a sok elszenvedett igazságtalanságot. Talán mindez még igaz is lehet. A legtöbben azonban megfeledkeznek róla, hogy a múlt pusztán emlékként él bennünk. Az emléknek nincs tárgyi létezése. Nem egzisztenciális; tisztán pszichológiai. Sadhguru
6. Az értelem a legtöbb embernél nehezen döcögő, sötét és csikorgó gép, amelyet elég nehéz mûködésbe hozni. Friedrich Nietzsche
7. Az emberek többségének előzékenyen kihagy az emlékezete, és ez teszi lehetővé, hogy békében éljenek. Mindaz, amiből életük szövedékét szőtték, egyszerûen megszûnik a számukra. Francois Mauriac
8. Mindenféle érzelemmel találkoztam. Meghallgattam a kínból fakadó sikolyokat és a hahotákat. Minden, ami emberi, nyitva volt számomra. Mindent éreztem és értettem egyszerre. A világ elmékkel volt benépesítve, melyek mindenféle szélnél gyorsabban örvénylettek, menedéket és szabadulást keresve a változás kényszere elől, élet és halál dilemmája elől - célt, biztonságot, örömöt keresve; megkísérelve, hogy értelmet adjanak a rejtélynek. Az emberek mindenütt kavargó, elkeseredett keresésben éltek. A valóság soha nem felelt meg álmaiknak, pedig a boldogság ott volt a közelükben - ott, ahol soha nem keresték. És mindennek forrása az emberi elme volt. Dan Millman
9. Ó, ha akárcsak egyetlen rövid pillanatra (...) föl lehetne nyitni az emberi koponyát és fél szemmel bepillantani, miféle gondolatok forognak benne! Hiszen az örök talány gyötri a lelket, megzavarja az értelmet.
10. Ha vén halottnak a sírgödör szélén még egyszer megnyílhatna az ajka, valamennyi azt mondaná: - Bolondul éltem! Mert valamennyi úgy élt ezen a földön, mintha ez volna az örökkévalóság helye, s ő az elején érezte magát a végtelen időnek, úgy robotolt, verejtékezett, gyûjtött, rendezkedett, hogy az elején túl aztán jól élhessen. S egyszer csak, maga se tudja hogyan: ott fekszik a sírnál. Tehát élt, de mégse élt. S erre nem eszmélkedett előbb. Ha visszanézhetnénk a temető kapujából, bizony sokan elmondhatnánk: életünk idáig való útja nem volt egyéb, csak nyugtalanság a nyugalomért. Gárdonyi Géza