A másikat megszokod pár év alatt, kiismered az ízlését, humorát. Szokták mondani, hogy milyen összeszokott páros vagyunk, befejezzük egymás mondatát. És ez az, ami engem kiakaszt. Mert tudom, hogy hogyan fejez be egy mondatot. Néha, esküszöm, (...) fel sem teszem a kérdést, mert tudom, hogy mit válaszolna rá. Aztán meg van, hogy szimplán leszarom. Õ is csal engem, én is őt, úgyse válunk el soha, hát akkor nem mindegy, hogy mi a válasza arra, hogy mi legyen vacsorára?

Kapcsolódó idézetek

1. Hogy lehet, hogy az, akit szeretsz, már nem szeret többé? Olyan nincs. Akkor valamikor hazudott, vagy az elején, vagy most. Egyik napról a másikra nem szeretünk ki valakiből. Beleszeretni elég, egy nap alatt kiszeretni nem lehet.
2. Már függök tőle. Lassan, de biztosan rászoktam, és ha nem állítom le magam záros határidőn belül, olyannyira összefonódik a szívem az ő szívével, hogy a szó szoros értelemben vérezni fog, ha el kell válnom tőle.
3. Megszeretünk, boldogok vagyunk, szakítunk, majd megint megszeretünk, és megint boldogok vagyunk, majd megint szakítunk. Ez ismétlődik egészen addig, amíg észre nem vesszük, hogy a létezés ilyen formája már fárasztóvá válik. Aztán tovább múlnak a hónapok, az évek, az évtizedek - valaki mellett vagy magányosan. Egy idő után nem is emlékszünk rá, milyen volt szeretni.
4. Az idő múlásával nyilván minden párkapcsolat változik, de ha el tudjuk érni, hogy továbbra is érdekeljen bennünket a másik, és nyitva tudjuk tartani a kommunikációs csatornákat, tartós lesz. Ha azt tapasztaljuk, hogy nincs bennünk semmi közös, akkor szerintem nem szégyen kijelenteni, hogy itt a vége. Egyes boldogtalan párok valóban elhiszik, hogy muszáj addig nyelniük az epét, amíg a halál el nem választja őket. Ruby Wax
5. Néhány év után a párok elkezdik gyûlölni egymást. Előre ismerik a másik reakcióit, vagy unják már a manírjait. Azt hiszem, velem pont az ellenkezője lesz. Én akkor tudok beleszeretni valakibe, ha már mindent tudok róla: hogyan választja el a haját, mikor melyik ingét fogja felvenni, milyen történetet fog elmondani az adott szituációban. Akkor tudom majd biztosan, hogy tényleg szeretem.
6. - Egy házasság sosem az unalom miatt ér véget, hanem azért, mert az együtt járás alatt olyannak tettetjük magunkat, amilyennek a társunk szeretne, és ez nem tarthat a végtelenségig. - Lehet, hogy nem tettetjük magunkat, csak megváltozunk. - Hisszük, hogy a társunk talán megváltozik, ami újabb oka lehet a válásnak. Nem változunk. Legalábbis úgy nem, ahogy számítana.
7. Általában könnyen megmondható, mikor válik egy pár egymástól függővé: állandóan szakítanak, majd újra összejönnek. Habár a kapcsolatuk nem mûködik, az érzelmi életük és az identitásuk annyira összefonódott, hogy elengedni sem képesek a másikat.
8. A körülmények arra hivatottak, hogy leláncoljanak vagy csak arra kíváncsiak, hajlandóak vagyunk-e viselni a láncokat? És melyik béklyót kell viselni és melyiket nem? Reménytelen kérdések, amelyekre soha nem válaszol senki. Vagy ha megteszi, hát nem hiszünk neki. Ezért sorra elszalasztjuk a pillanatokat, melyek a megoldásokat tálcán kínálják. Folyton elszalasztjuk őket, mert nem hiszünk eléggé. És az élet hálója, melynek csomói mentén egyre haladunk, egyszer csak a véget ér. Ott fogunk állni a szélén, és csodálkozunk, hogy hol vagyunk, és hol lehettünk volna. Akkor majd rájövünk, hogy ez az igazi csalódás, amikor megértjük a finom összefüggéseket és az elszalasztott pillanatokat. Amikor a végére értünk és végre értünk. Weaver Andrea
9. Képes lehet az ember arra, hogy a szerelmet megállítsa az időben? (...) Megpróbálhatjuk, de ezzel pokollá tesszük az életünket. Én nem ugyanazzal az emberrel élek házasságban több, mint húsz éve. (...) Sem ő, sem én nem vagyunk már ugyanazok, és éppen ezért elevenebb a kapcsolatunk, mint bármikor volt. Nem várom el tőle, hogy ugyanúgy viselkedjen, mint amikor megismertem. És ő sem várja el tőlem, hogy ugyanaz az ember legyek, mint akivel először találkozott. A szerelem túl van az időn. Vagy jobban mondva: a szerelem az egyetlen pontba (...) sûrített idő és tér, amely folyton változik. Paulo Coelho
10. Zavarba jövünk a saját kudarcunktól, de gyorsan kiszagoljuk másokét. Tagadunk, szépítgetünk, és gyorsan továbblépünk - esetleg a körülményeket vagy másokat hibáztatunk. Már a gyerekek megtanulják, hogyan lehet kicselezni, hogy őket okolják - a másikra mutogatnak. Idővel ez lesz a megszokott megoldás. Ami ennél is rosszabb, az ebből következő indíttatás, hogy kerüljük az ambiciózusabb célokat és nagyobb kihívásokat, amelyekkel kudarcot vallhatunk. Ezzel számos lehetőséget veszítünk el a tanulásra és megújulásra. Amy Edmondson