Ugrás a tartalomra
A második világháború utáni nemzedék, az én nemzedékem, olyan korban nőtt fel, amikor a nőket gyermekként és birtoktárgyként kezelték. Parlagon hagyott kertek voltak... de szerencsére a szél mindig hozott vad magvakat. Ha írtak valamit, az illetéktelennek minősült, a nők mégis lázasan dolgoztak. Észre se vette senki, ha festettek, ez mégis lelki táplálék volt számukra. Könyörögniük kellett a mûvészetükhöz szükséges eszközökért és mûteremért, s ha nem kapták meg egyiket sem, fákon, barlangokban, erdőkben és apró szobákban teremtettek önmaguk számára helyet. Táncolni alig, vagy egyáltalán nem lehetett, így hát az erdőben táncoltak, ahol nem látta senki, vagy a pincében, vagy a szemetesvödör ürítése közben. A test díszítése gyanút ébresztett. A vidám test vagy ruha csak növelte a sértés (...) veszélyét. A tulajdon testükön viselt ruhadarabokat nem mondhatták magukénak. Akkoriban a gyermekeikkel kegyetlenkedő szülőket egyszerûen csak "szigorúnak" nevezték, a mélységesen kizsákmányolt nők lelki gyötrelmeit "idegösszeroppanásnak" hívták, a fûzőkbe szorított, a szigorúan kordában tartott és kíméletlenül elnémított lányokat és asszonyokat tekintették "bájosnak", azokra a nőkre pedig, akiknek sikerült rövid időre kibújni a pórázból, a "rossz" bélyegét sütötték.
Kapcsolódó idézetek
-
Nőnek lenni valahogy mindig, minden korban ugyanazt jelenti: óriási felelősséget és lelkierőt, s ezt kapjuk a felmenőinktől útravalónak - a láthatatlan hősiességet, főleg olyan felfokozott helyzetekben, mint mondjuk a második világháborúban, amikor a nemi erőszak gyakorlatilag a leigázás fegyvere volt. Ezek a kimondatlan traumák aztán egész generációkat határoztak meg, de ugyanakkor menni kellett tovább az életnek, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Finy Petra
-
Magamban élő, furcsa, vad gyerek voltam. Kifelé megneveltek, s ezáltal sokszor becsaptam a környezetemet, kik kedves buzgósággal fáradtak azon, hogy eloszlassák magányomat, s nevettetésemre sokféle mókát kieszeltek. Nevettem nekik, szorgalmasan és udvariasan, de belül egészen egyébre gondoltam, és nem figyeltem rájuk. Éltem a magam külön belső életét, s mert nem volt senki, akinek elmondhattam volna, lassan megnőtt ez a bennem lakó élet, széles lett és nagy, mint egy fekete vadaskert, és fallal zárta el tőlem azokat, akikkel együtt éltem.
Wass Albert
-
A nőknek azért van testük, hogy legyen mit felékesíteni, arra való, hogy feldíszítsék: már nem arra, hogy szeressék. Hasonlítanak virágra, hasonlítanak madárra, hasonlítanak száz egyéb dologra, csak nőre nem. Anyáik, mind a letûnt nemzedékek, gyakorolták ugyan a kacérság mûvészetét, hogy minél szebbek legyenek, de elsősorban a testük közvetlen varázsával akartak hódítani, bájuk természetes hatalmával, azzal az ellenállhatatlan vonzóerővel, amivel a női test a hímek szívére hat. Manapság nincs más, csak a kacérság: a szépítkezés mûvészete a nagy eszköz és maga a cél is, mert főleg arra használják, hogy borsot törjenek vele vetélytársnőik orra alá, hogy felkorbácsolják meddő féltékenységüket, nem pedig arra, hogy férfiakat hódítsanak.
Guy de Maupassant
-
Eddig még sohasem jutott eszébe, hogy egy ötvenéves női test, amelyet a gyermekszülés óriási méretekre növesztett, aztán a munka megkeményített és eldurvított, amíg olyan érdes nem lett, mint egy túlérett répa, szép is lehet. Pedig az volt, s különben is, miért ne lehetne az? - gondolta. Az izmos, gránittömbhöz hasonló, határozott körvonalak nélküli test s a reszelős, vörös bőr úgy viszonyult egy lánytesthez, mint a csipkebogyó a csipkerózsához. Miért kellene alsóbbrendûnek tekinteni a gyümölcsöt a virágnál?
George Orwell
-
A női test, még a legjava is, alakilag nagyon gyatra; nyersek a hajlásai és otrombán elosztottak a tömegei; hozzá képest egy tejeskorsó, sőt még köcsög is, intelligens és tetszetős. (...) Az átlag nő, míg a mûvészet segítségére nem siet, báj nélküli, torz, rosszul ívelt és kegyetlenül tagolt, még nőnek is. Ha jó a törzse, majdnem biztos, hogy görbelábú. Ha jók a lábai, majdnem biztosan rosszak a fogai. Ha a fogai jók, majdnem biztos, hogy otromba kezei vannak, vagy bágyadt szemei, vagy olyan a haja, mint a kóc, vagy álla nincs. Az oly nő, akinek mindene szép, oly szokatlan, hogy holmi csodaszámba megy és rendszerint megél belőle, ha mutogatja magát.
Henry Louis Mencken
-
Amikor megszülettem, már harmadik éve tartott a világháború. Hogyhogy akkor is születtek gyerekek? Kérdeztem szüleimtől, hogyan lehetséges, hogy az emberek háború idején gyerekcsinálással foglalkozzanak? Azt válaszolták, hogy akkor is ment tovább az élet - ezt nem értettem, úgy gondoltam, az élet állt, sőt, visszahúzódott, megsemmisült, menni csak a háború ment.
Lángh Júlia
-
Ha nem ismerem szülőföldem fáit, madarait, ember-lakóit, ha nem tudom elképzelni azt a földet, amelyen állok, úgy, hogy közben halljam a szekerek zaját, érezzem a régi nyár melegét, a verejték, a vér és nászi test szagát, akkor még fölfújatlan léggömb sem vagyok, csak pötyörödött mása a szélfújásban. Olvashatok, ha nem sírom el magamat a szomorúságon, és nem tudok fölmosolyogni belőle. Hiába minden újságrendelés, könyvtári adat, klub-belépő, ha csak elfelejtem miatta magamat és a világot. A mûveltség okos ébrenlétem fönntartója legyen és ne altatóm!
Ágh István
-
Az öregedés... minden nő örök félelme. Észre sem vesszük, de már régen meghaltunk, mire fizikailag haldokolni kezdünk. Mert harmincöt fölött a nő meghal. Már senki sem kíváncsi rá, alig veszik észre. Láthatatlanná válnak, mint a gyerekek... csak ami gyermekkorban kiváltság, azt felnőtt nőként megélni maga a pokol. S a legrosszabbul azok a nők járnak, akik akkor próbálnak igazán élni, amikor az élet már régen nem körülöttük forog. Amikor már régen kívül kerültek a világ közepéből, s hiába nézelődnek a kör közepe felé, ott már nincs helyük. Kiöregedtek. Persze ebben is a férfiak jártak jól. Egy negyvenes-ötvenes pasi ereje teljében van, a legszebb férfikorban. (...) Az érett férfiaké a világ. Ellenben egy negyvenes-ötvenes nő számára már nem osztanak nyerő lapot a legizgalmasabb szerencsejátékban, amit úgy hívnak: élet.
-
Ha nem lennék fiatal és meglehetősen csinos, és nem tudnám jól érezni magam, ha - hogy is mondjam? - rácsok mögött lennék, és az embereket figyelném, hogyan élvezik az életet, sötét, gonosz érzés uralkodna el bennem, és fájdalmat okozni és kínozni akarnék... talán még pusztítani is.
Agatha Christie
-
A ház menedék. Test, melyet saját testünk fölé húzunk. Ahogy a testünk öregszik, úgy házaink is. Ahogy testünk megbetegedhet, úgy házaink is. És az őrület? Ha őrültek élnek a falak közt, nem lopódzik-e ez az őrültség a szobákba, a folyosókra, egészen a deszkákig? Nem érezzük-e néha, hogy ez az őrültség kinyúl felénk? Nem ezt jelenti igazából, amikor azt mondjuk: ez a hely zaklatott, tömve van szellemekkel? Azt mondjuk, kísértet járta, de valójában úgy gondoljuk: a ház megőrült.