A nagyság mulandó élmény. Sohasem ellentmondás nélküli. Részben az ember mítoszteremtő képzelőerejének függvénye. Aki átéli a nagyságot, annak érzékelnie kell a mítoszt, amelynek része. Tükröznie kell azt, ami rávetül. Ezen kívül gúnynak és öngúnynak kell benne lakoznia. Ez az, ami megóvja a tulajdon pózaiba vetett hittől. Csak ez teszi lehetővé, hogy ne merevedjék bele önmagába. Óngúny híján még az időleges nagyság is tönkreteheti az embert.

Kapcsolódó idézetek

1. A nagyság végső soron nem más, mint a felelősségtudat, és az embernek magának kell eldöntenie, mit választ. Az egyik oldalon kaphat kellemes melegséget, megértő barátokat, a másik oldalon meg a hideg, magányos nagyság vár rá. John Steinbeck
2. A Természet azokba, akiket nagyra szán, többnyire egy hiányt, egy elégtelenséget olt, hogy azzal viaskodva fejlődjenek. Ez a rugója kitûnőségüknek. Az igazi nagyság nem adottság, hanem egy nyugtalan emberfölötti vágy. Kosztolányi Dezső
3. Túl sokra becsüljük a nagyságot, mint ahogy túl sokra taksáljuk azok elszántságát is, akikről tudjuk vagy hallottuk, hogy megvetik vagy önként mondtak le róla; ugyanis lényegét tekintve a nagy­ság nem olyan egyértelmûen kényelmes ál­lapot, hogy ha valaki elutasítja, csodájára járjunk. Michel de Montaigne
4. Az elégedettség számomra pejoratív tartalmat hordoz. Az ember élete folytonos gondolkodás, amelynek intenzitása változó. Minél nagyobb eredményeket ér el valaki, annál jobban kell vigyáznia, odafigyelnie. Az elégedettségnek rendkívül sok buktatója és útvesztője van, ráadásul hamis önképet ad.
5. Az igazi nagysághoz hatalmas képzelőerőre van szükség, hogy beleéljük magunkat mások helyzetébe, és sajátunkként tudjuk megélni fájdalmukat és örömüket. Percy Bysshe Shelley
6. Valaki nagy történeteket talál ki magának, igen, és évekig élhet úgy, hogy hisz bennük, nem számít, milyen őrültek, milyen valószínûtlenek, hordozza őket, és kész. Még boldogítóak is. Boldogítóak, és akár soha nem kell szakítani velük. Mégis, eljön egy nap, amikor minden ok nélkül valami megpattan a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre, mintha valaki másnak az őrülete volna, tudván tudva, hogy az a másvalaki ő maga. Ennyi. Olykor elég hozzá valami semmiség. Egy kérdés. Alessandro Baricco
7. Minden lény átmeneti jellegû boldogságra törekszik, miközben megpróbálja magát távol tartani a szenvedéstől. A megvilágosodás azonban olyan felülmúlhatatlan boldogság, ami nem tûnik tova, nem múlik el. Súlyos hiba lenne lustaságból vagy a képzelőerő hiánya miatt a tudatot elzárni önmaga leggazdagabb lehetőségeitől. Aki megragad egy fogalmi szinten, ahol saját testével és tulajdonaival azonosítja magát, az abszolút szinten nem képes másokon segíteni, és kevés vigaszra lel, amikor eléri az öregség, a betegség, a halál és a veszteség. Ole Nydahl
8. Ami az emberben igazán sérülhet, az nem is ő maga, hanem inkább az elképzelései vagy az álmai vagy a vágyai. Sokszor szeretjük halhatatlannak érezni meg hinni magunkat, de egy olyan fordulatnál, mint például nekem a betegség volt, kiderül, hogy ez nem igaz, és nagyon visszahúz a földre: érzed a halhatatlanságod helyett a mulandóságodat, érzed a butaságodat, érzed, hogy mennyire elszámoltad magad, és ez azért nagyban hozzásegít ahhoz, hogy megjelenjen az alázat.
9. Minél inkább ragaszkodsz önnön lényegiségedhez, annál inkább csapdába kerülsz, mert egyszer csak ki fogják húzni a gyufát, és rájössz, hogy tök mulandó vagy, és ugyanúgy elhasználnak és eldobnak, mint annyi mindenki nagyot már (...). Erre az embernek a tudatát, az egóját, a személyiségét mindig emlékeztetni kell. (...) Ha ezt nem ugrod meg, akkor örök életedben elégedetlen leszel, és valakit mindig okolni fogsz, hogy egyszer csak elhasználtak, megettek, megrágtak, ki is köptek, de már nem akarnak újra megrágni. Amíg egy ízletes rágógumi vagy, addig rágjanak, amíg akarnak.
10. Az ember ilyennek vagy olyannak ítél valakit, azután pont az ellentétét látja meg benne. Eleinte szeret, majd a végén meggyûlöl valakit; vagy kezdetben közömbös iránta, később pedig már imádja. Sosem lehetünk biztosak benne, ki vagy mi lesz létfontosságú a számunkra, sem abban, hogy kinek vagy minek tulajdonítunk majd jelentőséget. Meggyőződéseink mulandóak és ingatagok, még azok is, amelyeket a legszilárdabbaknak vélünk. Akár az érzelmeink. Nem szabadna bíznunk magunkban. Javier Marías