A Tisza a népdalokban és a versekben legtöbbször megénekelt folyónk. Hívtuk már szőkének, vadnak, zavarosnak és kanyargósnak... de valahogy mindig a miénk volt, akkor is, ha elvitte házainkat, barmainkat, szeretteinket. A Tisza egyértelmûen nő. Szeszélyes, de szeretjük.

Kapcsolódó idézetek

1. Valaha egy nyári éjszakán kiültünk a csillagos ég alá. A Tisza komoly lassúsággal hozta, vitte az égbolt apró kitüntetéseit. Hallgattuk a folyót meg a bennünk lévő csöndet. Egymásnak felelgetett a lelkünk. Évtizedek teltek el azóta. Elmúlt a szerelem? Nem. Csak arcot cserélt. Nagy István Attila
2. Tudjátok-e, mi a haza? Erdő, mező, berek, liget, A mormoló habok közül Ránk mosolygó tündérsziget, Kárpátoknak büszke bérce. A Tisza és Duna tája, Minden kicsi rögöcske. Árpád vére hullott rája. - Bárhová visz szerencsétek, Ezt a hazát szeressétek! Pósa Lajos
3. Mondják, a nő szeszély, s igaz, de te A szeszélyben állhatatos maradsz, Mint zúduló folyam vonala, egy, Forrástól a csendes vizekig, Mindig megújul, végighajtja mindig A megszámlálhatatlan csöppeket, S te - szeretlek ezért nagyon - erő vagy, Formabontó, formaőriző.
4. Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben egyforma és mindenütt ugyanaz, de minden folyó néhol keskeny, néhol széles, néhol tiszta, néhol hideg, néhol zavaros, néhol meleg. Ilyenek az emberek is.
5. Im, szerelmem ekkép változik, de Soha meg nem szûnik, mindig él, S nem gyöngül, ha néha szelidebb is... Gyakran csendes a folyó, de mély! Petőfi Sándor
6. A víz, míg fenn siet a bércek között, sok terhet vesz magára, melyet utóbb nem bír el. Mikor árad, s elönti a síkokat, elsőként ettől szabadul meg. Elzárja magát a világtól, miként az ember, ha gondjaival bástyázza körül magát. (...) Jársz - kelsz a világban, itt is, ott is magadra veszel valamit. Hol jót, hol rosszat. Aztán annyi minden ragad rád, hogy már nem bírod. Lerakod hát magad köré. Csakhogy akkor nem látsz túl ezen a falon. Ott vagy belül, egymagad. Ugye milyen borzasztó? A folyó sem tudja elviselni. Időről időre áttöri e hátakat. De az ereje csak arra elég, hogy egy része kijusson. Arra már nem, hogy visszatérjen önmagába. S ami kint marad belőle, elpusztul, rohadni kezd. A folyó ilyen. Nem tudja legyőzni önmagát. Időről időre elhagyja medrét, de mindig újra teremti gátjait. Isten azonban soha nem hagyja el gyermekeit. (...) Isten azért hívta el az embert, hogy őrködjön a Teremtés rendjén. De nem írásokban, nem templomok homályában, nem mások hitét gyalázva, pusztítva, vérbe tobzódva, máglyák tüzén pörkölődve, hanem a folyók mentén, az erdőben, a földeken, munkával és hittel. Nem szavakban, énekben kell dicsérni az Urat, hanem tettekben. Amíg a folyó él, mert életben tartjuk, Istennek tetsző életet élünk, az ő rendjére vigyázunk, ha soha át nem lépjük a templomaitok kapuját. Ha pedig vizeink meghalnak, mert nem gondozzuk őket, bújhatjuk reggeltől estig az írásaitokat, járhatunk a templomaitokba, imádkozhatunk és dicsőíthetjük napszámban az Urat, mit sem ér!
7. Lennék én folyóvíz, Hegyi folyam árja, Ki darabos utját Sziklák között járja... De csak úgy, ha szeretőm Kis halacska volna, Habjaimban úszna föl s le Vígan lubickolva. Petőfi Sándor
8. A Tisza évszázadok óta a partba volt szerelmes, ezért aztán, amikor csak tehette, kiöntött. Halász Margit
9. A vers többrétegû titok, mindig és mindenkinek más és más. Koronként más az olvasóknak is. Mozgása, változása és kiterjedése is van. Kovács András Ferenc
10. Egyesek szerint a szerelem olyan, akár egy folyó; mások szerint olyan, mint egy lökött dal. Néhányan azt mondják, a szerelem mindenhol ott van: felemelő érzés. Vannak, akik szerint a szerelem olyan, akár a nevetés az esőben.