Ugrás a tartalomra
Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.
Kapcsolódó idézetek
-
Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, amikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehelete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompítja érzékeinket, lesújtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, ami szívünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketítő, butító.
Ambrus Zoltán
-
Ha meghal egy szerettünk, akinek a halálára nem számítottunk, akkor nem egyszerre veszítjük el. Elapad a postája, elmúlik az illata a párnákról, aztán még a szekrényekben és a fiókokban őrzött ruhákról is. Lassan-lassan gyûlik össze sok apró részletből a hiánya. Újra és újra azt hisszük, hogy ez az a nap - amikor egy hiányzó részlet úgy szíven üt, hogy azt gondoljuk, most éreztem át, hogy eltûnt, mindörökre -, de aztán jön egy új nap, újabb veszteséggel.
John Irving
-
Mindenki jön-megy, futkos, táncol, szót sem ejtve a halálról. De mikor ez eléje toppan, hogy hirtelen és készületlenül elragadja őt magát, asszonyát, gyermekét, barátját, bezzeg tépi a haját s jajveszékel, dühöngő fájdalom és kétségbeesés lesz úrrá a lelkén! Ki látott már ekkora összeomlást, zûrzavart és felfordulást? Korábban kell a halállal számolni.
Michel de Montaigne
-
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (...) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik - akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül - talán még erősebben, mint a sajátjuk. (...) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
Ancsel Éva
-
Amikor meghal valaki, aki közel állt hozzád, minden valószerûtlen lesz. Túl nagy változás, nem bírod egyszerre feldolgozni. Mindent álomszerûvé tesz. (...) És ha semmi sem valóságos, akkor nem is számít semmi. Nem tudod megkülönböztetni a jót a rossztól. Olyasmit csinálsz, amit normális esetben nem tennél. Olyasmit mondasz, amit normális esetben nem mondanál.
Alex Pavesi
-
A sorsfordulatokat, a megrázkódtatásokat, életünk peripetiáit vegyük szemügyre a halál ortogonális vetületében. Jelentéktelenségük azon nyomban előtûnik. Viszonylagossá válnak - átvészelhetővé. (...) Halálközelben ráébredünk, hogy annak, ami "elviselhetetlen", vannak más, nagyon más kategóriái.
Határ Győző
-
Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szeretném magát még egyszer látni egypár pillanatra. Okát sem tudnám megmondani, miért - mondanivalóm nincs semmi, csak egyszerûen látni óhajtanám egy-két percig, és menni tovább újból. Talán nyugodtabban mennék...
Brüll Adél
-
Van egy olyan pillanat, amikor az egész életed már csak emlék. Még nem múlt el, de már nincsen. És ha majd elmúlsz, mennyire csodálkozol majd, hogy hiszen meghaltál már, hiszen ez megtörtént veled már, ez az utolsó, ez a végső pillanat, megvolt már.
Darvasi László
-
Ha véletlen vagy csoda folytán elszállnának a szavak, elviselhetetlen szorongásba és bárgyúságba merülnénk. Ez a hirtelen némaság a legkegyetlenebb kínoknak tenne ki bennünket. Hisz a fogalom használata az, amivel úrrá leszünk a rettegéseinken. Azt mondjuk: Halál - és ez az elvonatkoztatás megkímél tőle, hogy átérezzük végtelenségét és iszonyatát.
Emil M. Cioran
-
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltûnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.