Ugrás a tartalomra
- Ahányszor az anyám halálára gondolok, tudja, mit látok magam előtt?
- Mit?
- Egy tányér lekváros palacsintát és saját magamat, amint rábámulok. Még ma is éppolyan tisztán látom, mint akkor, ahogy a lekvár kicsurog a palacsintából. Nem sírtam, és nem szóltam semmit. Emlékszem, csak ültem, mintha kővé meredtem volna, és a palacsintát bámultam. És tudja, még ma is, valahányszor lekváros palacsintát látok egy bódéban, étteremben vagy bárhol, hirtelen rám tör az elkeseredés, borzalom és szomorúság érzése. Néha egy pillanatig nem is emlékszem, miért.
Kapcsolódó idézetek
-
Ha nem úszkálnak előttünk a zsírkarikák a nagyi húslevesének a tetején, ha nem tölti be a lakást a nagyi rántott húsának a szaga, ha a nagyi fonott kalácskájából nem csurran ki a nagyi házi készítésû, titkos családi recept alapján készülő baracklekvárja, és ha nem gőzölög a nagyi utánozhatatlan kakaója az asztalon, akkor beáll a csend pár udvarias "hogy vagy" után, mert hiába, egy nagymama csak a konyha felől értelmezhető.
Karafiáth Orsolya
-
Valahányszor új napsugarat látok, egy falevél friss zöldjét vagy egy bimbózó virágot, anyámra gondolok és arra, hogy talán nem lesz már itt, hogy mindezt ő is újra lássa. És a következő napra gondolok, a következő évre, amikor majd az élet megújul, mintha nem lenne emlékezete. A világ megy tovább, én is élek tovább, csak ő nem.
-
Olyan az emlékezet, mint egy öreg kekszes doboz, azt se tudod már, mi minden van benne, iskolai zsírkréta, nagyanya nagyítólencséje, kisfiad autós kártyája, rég beszáradt sütőpor, mûanyag indián, söralátét, anyacsavar, minden és semmi. Néha nincs benne, amiről biztos voltál, hogy ott tartod, máskor olyasmire bukkansz, amiről biztosra vetted volna, hogy már régen a szemetesben kötött ki.
Lackfi János
-
A gyásznak íze van, keserû és hosszan tartó, de olyan lágy, hogy néha édes íznek álcázza magát. Anyám, itt hiányzol a legjobban.
Judy I. Lin
-
Amikor megtudtam, hogy meghalt (...), olyan jó szomorú lettem. Azt hittem, hogy ez az. Azt érzem, amit kell. Hogy átérzem a veszteséget. (...) Akkor tört rám, hogy hát ő nincs. Nem csak anyám nincsen, apám sincs már. És minden lehet velem, lehetek még szerelmes is, bármi. De soha többé nem leszek a gyereke valakinek. És, hogy senki nem áll már köztem és a halál közt.
-
Szeretném egyszer látni kívülről, föntről, hogy miféle settenkedő módban, milyen kacskaringós utakon érkezik el hozzám az a pillanat, amikor - sokszor mélyen fájdalmas élményként, de mégis visszavonhatatlanul - lemondok valamiről, feladok valamit, talán legpontosabban úgy mondhatom, hogy elveszítek valamit.
-
Valakinek a temetésénél jobbra fordulsz, elkanyarodsz egy vacsoratársaság mellett, balra mész tovább egy nyaralás felé, onnan egy kilométer egy hétköznapig, és ott a bal oldalon talán meglátod az örömöt vagy egy emléket, egy fájdalmat vagy egy bódét vagy egy csókot vagy egy utcát vagy egy partot, és még mindig nem értél oda. Nagyjából onnan jöttem.
Linn Skaber
-
Még egész kicsi voltál, amikor anyád bajai elkezdődtek. Akkor borzasztóan magam alatt voltam, nem tudtam, mit tegyek. Csak ültem a széken búskomoran. Te ezt persze láttad, és valószínû meguntad, mert egyik alkalommal odaugrottál hozzám, és adtál egy nagy puszit. Aztán mentél is tovább azzal a lendülettel, mintha csak úgy útba estem volna.
-
Mindenki tudja, hogy egy nap bekövetkezik. Természetes, hogy átéljük a szüleink halálát. De amikor eljön az idő, rájövünk, hogy mégsem készültünk fel rá. Üres gyász kerít hatalmába, az ember felnőtt létére elhagyott gyermeknek érzi magát. Szomorúságot érzünk az elvesztegetett idő miatt, megbánást mindazért, amit nem mondtunk ki, és hálát mindenért, ami szép volt.
Cecilie Enger
-
Először nagyon féltem a haláltól, gyáva voltam, és csak magamra gondoltam. Most látom, milyen önző voltam. A szörnyû abban, hogy így halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé; nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem őket levegőnek; nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról, melyekkel boldogabbá tették az életemet, tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is mutattam. Ezeket soha nem mondtam el nekik. Nem mondunk ilyeneket, amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet... attól félünk, hogy szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell halni... Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem vagy mondtam. Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, mint ahogy mutattam.