Ahhoz, hogy önmagunkon kívül eláruljunk valakit vagy valamit, előbb hinni kell abban, hogy létezik még bárki magunkon kívül, ebben pedig annál is nehezebb hinni, mint Istenben, olyan átható és ordító az emberi magány, minden egyes magány: a remetéé, az ötgyermekes családanyáé, a barátokkal körülvett bonviváné, a katonáé a lövészárokban.

Kapcsolódó idézetek

1. Nehéz kiismerni az embert. Nem is nehéz: lehetetlen. Nincsenek jó emberismerők, csak hazugok vannak. Magunkat sem ismerjük, nemhogy másokat. Olyan ember még nem élt a földön, aki a halálos ágyán azt állíthatta volna, hogy ismerte önmagát. Az ember örök rejtély. Önmaga előtt is. Száraz Miklós György
2. Vannak szerető emberek. Előbb-utóbb felmerül bennük az igény, hogy akit szeretnek, teljességükben, torzítatlanul lássák. De nem olyan könnyû megmutatkozni. Saját félelmeink észrevétlenül is elvárásokká merevednek bennünk, s nehezünkre esik a másik természetessége. Bár mesék, mondák, vallomások szólnak arról, mennyire epekedünk, hogy megismerhessünk valakit, de ha erre alkalmunk nyílik, legtöbbször meggondolatlan hirtelenséggel ítéljük meg a másik személy jellemvonásait. Végül mindannyian rejtőzködni kezdünk, és szorongatónak érezzük a mindennapi életünket. Jónás Tamás
3. Egy másik ember mindig többet lát belőlünk, mint mi saját magunkból (...). Amiket magunknak sokszor nehezünkre esik beismerni, amit rejtegetünk magunk elől, az a hozzánk közel állóknak valamikor jóval egyértelmûbb és nyilvánvalóbb tény. Szentesi Éva
4. Minden embernek van a világon valami a lelkében, amit senkivel sem közöl. Valami vágy, terv, emlék vagy egyéb teher, ami nyomja, amit szeretne lerázni vagy megosztani. És nincs kivel. Az ember az ilyesmit csak az Istenre meri bízni. S ha őrá nem bízhatja, inkább magával cipeli, ha lázongva, ha roskadozva is. Lőrinczy György
5. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerûen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyûjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Márai Sándor
6. Az ember önmagáról rengeteg mindent elárul úgy, hogy nem is tudja, mit mond. Minél okosabb valaki, annál fejlettebb álarcokat használ, ha nincs meg benne a belső béke. De ezek az álarcok láthatóak, olvasható a mögöttük megbúvó nyomor! Minél inkább takarózik valaki, annál átlátszóbb. Csernus Imre
7. Lehetünk közösségben is mérhetetlenül egyedül. Ki ne emlékezne gyermekkora riadalmas perceire, óráira, amikor a legderûsebb, legszebb családi körben is egyszer csak úgy érezte, árva a mindenségben? Mert más is kell az embernek a magány eloszlatásához a törődésnél, a gondoskodásnál, de talán még a szeretetnél is, hiszen az leginkább csak puszta aggodalom, óvás, gyakorlott erkölcsi szokás. (...) Szükség van egy lényre, valamire-valakire, aki szívünk-lelkünk értője-érzője, bensőséges társ, örökkön nekünk, velünk, miattunk való teremtés.
8. Hogy ne gyûlölje önmagát az ember, ki kellene jelentenie, hogy ártatlan; ez a merészség megvalósíthatatlan a magányos ember számára; fő akadály, hogy ismeri önmagát. Albert Camus
9. Az őszinteség (...) a legnehezebb. Hiszen az ember önmagával szemben sem őszinte. Még önmagának sem meri sokszor bevallani a tévedését. Minduntalan mentséget keres és talál rá. Hát még kiállni a tömeg elé... Berkesi András
10. A vallomásban alkalmasint van valami romboló és végérvényes. Vagy legalábbis valami titokzatos, amiről az ember nem mer magának számot adni. Ingmar Bergman