Csak a holdfényt tûrte el. A holdfény eltüntette a színeket, és a formákat is csak kontúrjaikban mutatta. Piszkosszürkével vonta be a tájat, és megfojtotta az életet egyetlen éjszakára. Csak ez a szürke ólomba öntött világ, ahol csak a szél mozdult néha, szürke árnyként vetült az erdőkre, és amelyben a meztelen föld szagán kívül semmi sem élt, csak az volt az egyetlen, amit még elviselt, mert ez hasonlított lelkének világához.

Kapcsolódó idézetek

1. Fogy, csak fogy a hold, sötétjébe szippantja a hûs őszi éj. Josza Buszon
2. Csak ment előre, bizonytalanul, s most már egészen irányt vesztve. Imént még kutatott valami után, most már csak menekült. Nem éhezett már, nem fázott, csak félt. Egyik ösztön kiszorította a másikat. Egyetlen gondolata az volt: menekülni, menekülni. Mi elől? Minden elől. Az élet szörnyû falakkal zárta körül mindenfelől. Ha szökni tudott volna a világból, megtette volna. Victor Hugo
3. Valami baj volt a világgal, az élettel. Valami sötét, félelmes árnyék feküdt rá mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sûrûbb lett. Margaret Mitchell
4. Piros kis fellegek fedték imént a fél eget mint egy eltépett mennyei nagy rózsa hulló szirmai. De jött a hamvas szürkület, s mindegyik bús lett, szürke lett, mint óriási lőtt madár tolla, ha hullva szerte száll. És most lejött a csendes éj, s fehér lett újra mind, fehér. Szerettem rajtuk ezt a színt. De jött egy szél s elvitte mind. Babits Mihály
5. A világ színei kifakultak. Elképzeltem egy nagy töltőtollat, amint egyszerûen kiszippantja az ég kékjét, a fák zöldjét, a zebrán áthaladó férfi barna kalapjának színét, míg végül az élet filmje csak fekete-fehérben fut tovább.
6. Az a misztikus szikra, amely élettel töltötte meg, hiányzott belőle. A lelke, mivel már nem volt életképes otthona, vele együtt távozott. A halál csendje és mozdulatlansága önmagában is hatalmas volt, egy fekete lyuk, amely mindenkit és mindent beszippantott maga körül. Akkora volt az ereje, hogy a többiek élete is megállt egy pillanatra, megbénult ettől az óriási, mindent elsöprő erőtől. J. R. Ward
7. A fény az fény. Nem igaz? Nem, a holdfény nekem csak keserû emlékeztető volt arra, amit nem élvezhetek; a téli napra. Bár halvány melegsége nem ûzi el a tenger jegét, nem ébreszti fel a föld növényzetét, nem fakasztja dalra a sármányt, lisztsápadt arca mégis újraéleszti lelkemben a hitet, hogy képes erre. És ez megmelengeti az ember szívét. Sjón
8. Az éjszínû tömeg eltakarta előle a csillagokat, a jövő fényeit, kilátástalanná tette az életét, de ugyanakkor vigaszt is kínált annak, aki arra vágyott, hogy lenyúljon érte a halál. Dean Ray Koontz
9. Ahogyan a megfáradt, aranyszínû fényt adó nap lassan leszáll a fák lombkoronája mögött, a zöld, a sárga, és a vörös színek barnára, majd szürkére váltanak, s végül nem marad más, mint a hold fénye, ahogyan megvilágítja a szemközti hegyoldal tisztásait. És ekkor kezd élni az erdő. A csöndet szinte harapni lehet, minden eltûnik a világból, ami mesterkélt, minden, aminek semmi keresnivalója itt. Ekkor látható, hallható és szagolható a világ azon része, ami még szép. Ami szabad, és ettől gyönyörû. Ami fenséges és tiszteletre méltó. Amihez kellő alázattal lehet csak közeledni. Ha kellő alázattal és az erdő iránti tisztelettel tölt az ember hosszú órákat a cserjék közé húzódva, akkor élhet át valódi csodákat. Tomán Edina
10. A szürkületet lassan felváltja a napfény, és ezzel együtt mintha én is megvilágosodnék: hiába a képzelet világa, hiába a legszínesebb víziók, csupán egyetlen világ, s benne egyetlen élet létezik. A többi csak fantomkép, bármennyire és élethûnek tûnik és bármennyire is próbálunk meg ragaszkodni hozzá. Richard Russo